Ismerjük a pillangóeffektus jelenséget. Amikor egyetlen apró mozzanat a világ egyik felében hatalmas változásokat idéz elő a másikban. Napokig kerestem a pillangómat, amelynek apró szárnyai ihletlavinát indítanak el bennem, és végre megalkothatom életem nagy művét. Hiába. Nem tudom, hogy szerencsés vagy szerencsétlen eseménynek tekinthető, hogy aznap nem volt internet a lakásban.

Az ezzel járó sokkot és kezdetleges depressziót próbáltam elkerülni, amikor lesétáltam a Szamos partjára. Biztos voltam benne, hogy ott megtalálom azt a szikrát, amire harmatíró lelkemnek szüksége van. Csak ültem a betonon és bámultam a vizet. Közben olyan hasonlatok és metaforák jutottak eszembe, amelyektől a világon az összes író egyszerre lett volna öngyilkos. És a már elhunytak visszatértek volna, csak azért, hogy ismét végezzenek magukkal. Aznap a csillogó víztükör és a benne lebegő cigarettás doboz nem mondott nekem semmit. Hiába próbáltam belelátni valami költőit, valamit, ami én vagyok. Csüggedten tértem vissza a lakásba, ahol még mindig nem volt internetkapcsolat. Az ágyon ülve azon merengtem, hogy mit is kezdjek az életemmel, és filozofáltam olyan dolgokról, amelyek jobb, ha a filozófiát ki nem álható elmémben maradnak. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a telefonomat babrálom, ami nem szuperszonikus okostelefon. Miután kétszer kitakarítottam és végignéztem az összes borzalmas minőségű képet, eljutottam a névjegyzékhez. Gondoltam itt az idő, most kitörlöm azokat, akikkel már nem tartom a kapcsolatot. Meglepően sok ilyen név volt, de volt egy, amelyet nem töröltem, csupán átírtam. Egy gyerekkori becenevet változtattam vissza a jó öreg vezetéknév keresztnév felállásra. Ezután haladtam tovább a többi névvel, míg vissza nem értem az elsőhöz. Ezzel ki is merítettem a telefonom nyújtotta lehetőségeket. Az este hátralevő részét szokásos semmittevéssel töltöttem, majd lefeküdtem aludni. Ekkor történt meg az, amire azt hiszem hetek óta vártam. Csak nem éppen úgy érkezett meg, ahogyan én azt elképzeltem.

Vannak olyan álmaink, amikor a tudatalattink érzi, hogy ami akkor történik velünk, nem a valóság. És amíg álmodunk, ha nem is vagyunk teljesen biztosak benne, tudjuk, hogy ez igazából nem történik meg. Na, az én álmom nem ilyen volt.

Siettem valahová, kezemben egy csokor virággal. Fekete ruhát viseltem, és valamiért nagyon rossz előérzetem volt. Egy ajtóig értem, amelynek küszöbét átlépve sírdogáló emberek látványa fogadott. Időbe telt mire felfogtam, hogy bizony egy temetésen veszek részt. Szorítottam a kezemben lévő csokrot, és nem akartam tovább menni. Menekülni akartam, szaladni, mindegy hová, csak el innen. A pánik közepette odalépett hozzám valaki. Az a személy, akinek a nevét nem töröltem ki, csupán átírtam. Gúnyosan mosolygott, és pökhendien rám szólt: „Szóval rávetted magad, hogy elgyere. Pedig már semmi keresnivalód nincs itt!” Nem szóltam vissza, de nagyon dühös lettem. Legszívesebben hozzávágtam volna a virágot. De hűvös nyugalmat sugározva faképnél hagytam és besétáltam a terembe. Leültem egy székre és vártam. Aztán, oldalra pillantottam, és elakadt a lélegzetem attól, amit láttam. Görcsbe rándult a gyomrom és zokogni kezdtem. Hihetetlen szomorúság öntött el, és úgy éreztem, soha senki nem tud megvigasztalni. A terem közepén volt egy kép, arról a személyről, aki miatt a jelenlévők feketébe burkolóztak. És ő nem volt más, mint a ki nem törölt valaki. Csak bámultam a képet, és zokogtam. Odasétáltam, és letettem a csokor virágot a képéhez. Megállt az idő, és csak bámultam magam elé. Nem volt más bennem, csupán néma, végtelen üresség.

Arra ébredtem fel, hogy kapálózóm és szabadulni akarok a nyomasztó álmom fogságából. Felültem az ágyamban, és levegő után kapkodtam. Időbe telt mire felfogtam, hogy az egész meg sem történt. Kicammogtam a szobából és megmostam az arcom. Mire visszaértem, kristálytisztán láttam, hogy mit jelentett. Az egykori barátságunk temetésén vettem részt, melyet azzal zártam le, hogy aznap a telefonomban átírtam a nevét. A személy, aki hozzám szólt a jelenlegi kapcsolatunk metaforája volt, amely nyilván nem a legfényesebb.

Életünk folyamán rengeteg kapcsolatot ápolgatunk évekig, de vannak olyanok, amelyek minden törődés ellenére elfásulnak és elkopnak, vagy viharosan egyik napról a másikra véget érnek.

Nem tudom, hogy mi volt az én pillangóeffektusom. Az, hogy nem volt internet? Hogy a Szamosból nem tudtam ihletet meríteni? Nem tudom. De néha, nem elég a víztükör felszínét csodálni, hanem el kell merülni a sötét habokban, hogy megtaláljuk azt, amiről azt hittük, örökre elnyelték a hullámok.