Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy székelyföldi hetedikes diáklány. Egy kis falu iskolapadjában szorgalmasan tanulmányozta az angol nyelvtanfeladatokat, minden tanóra végén olyan, számára érthetetlen szóval állt a tanárnő elé, amit angol dalból hallott, s muszáj volt megtudnia, mit jelent. Addig-addig tanulgatta a szavakat és tanulmányozta a grammatikát, hogy a tanárnő meggondolta: lehet, hogy érdemes lenne olimpiászra készülnie.

A körzeti verseny igazán jól sikerült, a második hely nem is volt annyira rossz helyezés ahhoz képest, ráadásul a dobogós hely továbbjutást biztosított a megyei szakaszra. Minden hétre szorgosan készítette a feladatokat, hosszabbnál hosszabb fogalmazásokat írt – ezt természetesen mind angolul, annak érdekében, hogy minél jobb eredményt érjen el a megmérettetésen.

A megyei szakaszt Csíkszeredában szervezték meg a Márton Áron Főgimnáziumban. Ritkán adódik olyan lehetőség, hogy az ember lánya csak úgy bandukoljon a hargitai megyeszékhely utcáin. Ez ma már kicsit furcsán hangzik, de abban az időben, tizennégy-tizenöt évesen – főleg úgy, hogy nem szeredai lakosról beszélünk – csak útlevelet csináltatni vagy ne adj’ Isten kórházi kezelések miatt ment be az ember Csíkba.

Három órájuk volt a diákoknak befejezni az angol olimpiász feladatlapját. Előzőleg a tanárnővel megbeszélték, hogy egy-két órát szabadon járkálhatnak a városban – nagyon óvatosan és vigyázva egymásra –, ennek leteltével pedig az iskola előtt találkoznak, hogy busszal hazainduljanak. A néhány órás szabadidő nagyon gyorsan eltelt. Már csak fél óra maradhatott a város felfedezésére, amikor a „turista” diákcsoport megpillantotta a Gutenberg Könyvesboltot. Egyetlenegy pillantással megbeszélték, hogy márpedig bemennek az üzletbe, körülbelül tíz perc alatt felmérik a kínálatot, és azzal spuri vissza az iskolához.

Főszereplőnk kapott „fagyipénzt” a szüleitől. Persze mindannyian tudták, hogy az az összeg nem fagyira fog elmenni –, mivel rengeteg fagylaltot lehetne venni belőle, februárban pedig inkább forrócsoki-szezon van. A lány, belépve a könyvesbolt ajtaján, elhatározta: a fagyipénzből könyvet vesz. Tíz perc alatt bejárni a könyvesboltot, ráadásul találni olyan kötetet, amit jó szívvel és buzgón visz haza az ember, még felnőtt fejjel is nehéz véghezvinni, nemhogy gyerekként. A székelyföldi diáklányunk azonban nem habozott, olyan fürgén kereste a „tökéletes” könyvet, amilyen gyorsan gumit cserélnek a Forma–1-es csapatok.

Kemény borítójú könyv került a lány kezébe. A szerző neve semmit sem mondott számára, de nem is az alapján válogatott. Komor, szürke ég tárult elé. Az egyetlen attrakció a borítón a kissé kopár, kissé dús lombkoronájú fa volt – elég nyomasztó benyomást keltett. Tamás Dénes, minden egész… Novellák. Még mindig nem tudta, hogy mit kellene elvárni a kötettől, a szerzőjétől vagy úgy „anblokk”, mindenestől. Megmagyarázhatatlan volt számára, de úgy érezte, hogy ezt a könyvet meg kell vennie. A borító olyannyira elragadtatta, hogy a tartalmat meg se nézte, bízott az ösztöneiben. Impulzív vásárlásnak is mondhatnánk, de inkább fogjuk arra, hogy nem volt sok idő, sietni kellett.

Hazafelé, a buszon belelapozott a könyvbe. Eléggé csalódott volt. Nem a vásárlás miatt, hanem azért, mert nem értette a mondatokat. Hosszúak voltak, nehezek, tele voltak jelzőkkel, hasonlatokkal. Nagyon kellett gondolkoznia az embernek olvasás közben, és az igazat megvallva, tizennégy évesen rengeteg dolgot nem ért az ember lánya vagy fia. Ez természetes, de akkor főszereplőnk ezt még nem tudhatta.

Az olimpiász után minden héten elkezdte az olvasást, azonban két mondatnál tovább soha nem jutott. A – számára – tökéletes borítójú könyv porfogóként díszelgett a szobája könyvespolcán.

Telt, múlt az idő. Az évek alatt sokszor eszébe jutott a könyv, amit nem volt képes végigolvasni. Középiskolás korában már rendesen idegesítette. Hosszú folyamat után, de elhatározta: el fogja olvasni a novelláskötetet, és ebben semmi sem állíthatja meg. Még mindig nagyon nehéz volt. A néha féloldalas mondatok nem tetszettek, sokszor vesztette el a fonalat olvasás közben, de még többször nem értette, hogy pontosan mit is olvas. Érezte, hogy ennek még nem jött el az ideje.

Egyszer csak a főszereplőnk azon kapta magát, hogy egyetemre jár. Mielőtt Kolozsvárra költözött, gyorsan szkennelt egyet a könyvespolcon, hogy milyen olvasnivalót vigyen magával az albérletbe. Tamás Dénes, minden egész… A könyv. Amit nem értett. Az egyetlen kötet, ami kifogott rajta. Legyen!

Beletelt egy-két hónapba, amíg be tudta fejezni a könyvet. Ezúttal nem azért, mert nem értette a mondatokat. Tamás Dénes minden egyes novellája arról a mély űrről szólt, ami mindannyiunkban legbelül ott lapul: a nagy feketeség, a magány, a félelem. Ráadásul ezek nincsenek megnevezve vagy az olvasó szájába rágva. A szereplők, a cselekedeteik, a gondolataik – egyszerűen minden azt mutatja, hogy a magány bennünk, velünk él. És mindig ott van. A lány minden egyes novellát több nap alatt tudott csak feldolgozni, sokszor irtózott, hogy mi lehet a következőben, de olyan kíváncsi volt, és annyira a szívéhez nőtt a könyv, hogy végigrágta magát a történeteken.

Gyötrelmesen indult olvasás, amely később kifizetődött. Mai napig szeretettel gondol vissza a kopár, de mégis dús lombú fára. Valahányszor megkívánja, elolvassa a kedvenc történetét, az Időviharban címűt. Kicsit összetörik a szíve minden egyes alkalommal a novella végén, de már megszokta. Így szereti.