Csernus Imre Ünnepi Könyvhéten tartott formabontó és nyomokban provokatív könyvbemutatójáról beszélgettünk Jancsó Nórával.

– Formabontás címszó alatt, a közönség sorai között sétálva zajlott le a beszélgetés. Bennsőséges vagy feszélyező a formabontó formáció?

– Tekintve, hogy nem voltak szabad ülőhelyek és a földön ültem, sokkal kevésbé volt komfortos érzésem. Szerintem a nézőkből nem váltott ki bennsőséges hangulatot, hiszen alapból úgy ment be közéjük, hogy ő most közelebb beszél, de mégsem került ezáltal közelebb a közönséghez. Azáltal, hogy nem ült le, vagy nem húzta közelebb a széket a nézőkhöz és nem beszélt fizikailag közelebbről, hanem megállt az ülő emberek között, egy enyhén kompromittáló, a nyugalmi szférából kibillentő hatást keltett. Bár feltehetően éppen ez volt a cél.

– Széken ülve működött volna a kibillentés? Ennél közelebb kerülhetett volna a közönséghez?

– Nem működött volna, viszont én azt érzem, nem is akarta, hogy egyenlő legyen a közönséggel, nem akart hozzá feltétlenül közel kerülni. Ő szerette volna megismerni a közönséget, és az volt a célja, hogy a közönség is megismerje saját magát. A jelenlévők önismerete volt fókuszban, nem az előadó személyének alapos kipuhatolása.

– A nézők kérdései által nem körvonalazódott az író személye?

– Elhangzott ugyan Csernus Imrétől egyik feltett kérdésre adott válaszaként, hogy ő semmit nem bánt meg abból, amit az életében tett. Azonban tulajdonképpen nem a válaszán volt a hangsúly, hanem a kérdező személyét elemezte. Mintha kibújt volna a válasz alól, ami nem biztos, hogy mindenkinek feltűnt, hiszen arra irányította a figyelmet, hogy aki kérdezett, miért és hogyan tette, mi lehet ennek a háttere, és nem arra, hogy ő mit válaszol. A személyes hatása nem érvényesült.

– Szókimondás, nyílegyenes, kendőzetlen őszinteség. Hol a határ?

– Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Nem lehet megmondani, hogy ez jó vagy rossz, helytálló vagy sem. Van, amikor hasznos, van, akinek éppen erre a hideg zuhanyra volt szüksége azok közül, akik kiálltak. Talán megemlíthető, hogy nem feltétlenül indokolt olyan embert kitenni ilyen helyzetnek, aki nem provokálta. Feltételezhető viszont, hogy akik jelen voltak a vele való beszélgetésen, ismerték őt, tisztában voltak a sajátos stílusával. Többen is mondták, hogy tudták, milyen lesz, és nem lepődtek meg. Ilyen tekintetben, aki úgy ment el az előadásra, hogy tisztában volt a végkimenetelével az „író-olvasó” címszó alatt tartott találkozónak, s valamilyen szinten vállalta a következményeket, úgy gondolom, annak nem szabad beleszólni. Azonban aki könyvbemutatóra számított és esetleg megalázottságérzéssel távozott, azzal szemben átlépett egy határt.

– Miben rejlik a lényeg: abban, amit mondott, vagy abban, ahogyan az eseményt levezényelte?

– Egyértelműen látszik, hogy nagyon is ért ahhoz, amit csinál. Az arcokon enyhe sértettséget, feleszmélést vagy jókedvet láttam, ami igazolta, hogy Csernus mondanivalója betalált, igazat mondott. A szakértelméről teljes mértékben meg vagyok győződve, viszont az is érezhető volt, hogy az egész performatív jelleget öltött. Vannak taktikái, amikkel jobban megfogja a közönséget. Felkészül, hogy élete melyik részét szeretné megosztani és milyen formában, oly módon, hogy az kapcsolódjon az alaptémához. Tudja, milyen történeteket oszt meg, amelyek hordozzák azt a bizonyos üzenetet, aminek a sémáira a könyvbemutató és a teljes beszélgetés felépült.

– Tekintettel a jelenlevőkre, korosztályonként milyen üzenetekkel bírt ez a könyvbemutató, író-olvasó találkozó?

– Szerintem kifejezetten univerzális volt, hiszen vegyes korosztály volt jelen, életük eltérő szakaszában járó, más-más problémákkal küzdő személyek, és mindenki megtalálta a maga értelmezését. Szeretnék azonban reflektálni arra, hogy amikor valakinek kötetbemutató jut eszébe, akkor senki nem arra gondol, amit Csernus Imre csinált. Az én fejemben sem az él, hogy ez megfelelt volna a rendezvény címének, a beharangozott eseménytípusnak, inkább kötetlen, nyitott beszélgetést tapasztalhattunk. A formai dolgokról, a könyvből való részletek felolvasásáról, a részletek kiemeléséről lekerült a hangsúly, sokkal inkább áttevődött a beszélgetésre, a lelki és önismereti feltárásokra. Az eseményen inkább a pszichiáter, mintsem az író Csernus Imre volt jelen.