Még mielőtt nekifutnánk fejjel a falnak és ripityára elemeznénk egy újabb mozifilmet a „teljes mértékben amerikai” polcról, tegyünk helyre valamit. Hiába is tagadnánk, rettentő hálátlanok, elégedetlenek, telhetetlenek vagyunk. Természetünktől fogva. Nem szükséges konkrétumokra szorítkozni: az élet minden szakaszában igaz ránk, hogy nem tudjuk beérni azzal, ami van: a több jobb. Hogy miért ez a hegyi beszéd? Azért, mert az Only The Brave felénél alig volt sejtésem, hogy mit is fogok írni róla a kritikában. Az járt a fejemben, hogy ennyi nem igazán lesz elég. Túl lapos, nehéz lesz kilépni az általánosságok árnyékából.

A Tronról, esetleg a Feledésről ismeretes Joseph Kasinski ezúttal a valóságot célozta meg, kőkemény szakmaisággal: a hétköznapok hátterében tüsténkedő egyenruhás hősök igaz történetét vette alapul. Nemes feladatra vállalkozott. A Granite Mountain Hotshots címre is hallgató dráma az „egyszerű” önkormányzati tűzoltók elit osztaggá fejlődésének akadályokkal teli útját viszi vászonra. Eric Marsh (Josh Brolin) tűzoltóparancsnok és csapata teljes erővel dolgozik nap mint nap az állampolgárok biztonságáért, fáradhatatlanul küzdenek a pusztító erdőtüzek ellen. A párhuzamos szálon Brendan McDonough (Miles Teller) kábítószer-mámoros napjait tengeti, és történetesen alig bírja felfogni, hogy apa lesz egy szédült, homályos kaland következtében. Ráadásul lop és a sokadik félrelépését követően kiteszi az anyja otthonról. A két főszereplőnket egy képre helyezi a sors keze, Brendan – aki rendelkezik korábbról valamennyi tapasztalattal tűzoltás terén – állás után néz a helyi hatóságnál.

Háromnegyed órán át csak kezdődik a film: ez idő alatt kikristályosodik, hogy egy ízig-vérig amerikai produkcióval állunk szemben. Hatalmas furgonok, nyugis kertváros, rádiókból zakatoló hard-rock és a védjegy: kockás ingek. Szándékosan filmes szerelésbe bújtatták a tűzoltó szakmát, ez kifejezetten jó hatást gyakorol ránk, nem hajlik át okoskodóba, nem kelti bennünk azt, hogy mit sem értünk a tomboló lángok megfékezéséhez. Ahogy az izzadt, meztelen felsőtesteket végig pásztázza a kamera, ahogy a változtatásra hajlandó huszonéves szögéből bekerülünk a keményfiúk világába, ahogy megmutatkoznak a konfliktusforrások, átérezhetővé válik a történet súlya. Ráül a képekre a komolyság, elmegy a kedvünk a vihogástól. A tipizálás viszont megmarad. Egy zöldfülű, akit rögtön ugratni kezdenek a többiek, megfenyegetnek, hogy a nagy téttel rendelkező bevetéseken nem lehet hibázni, különben kampec.

Futótüzekből, forróságból, dübörgő rotorokból, piszokból, kihívásokból kapunk végig. Nem rejtett célja a filmnek ennek a tiszteletreméltó hivatásnak a körbejárása, hűséges marad a munka részleteihez. Az alapvető technikai tényközléshez nagyban hozzájárul a csapat szellemének, mentális állapotának, lelki erőnlétének bemutatása. Ha azt gondolnánk, hogy ez a stílus ismerős tucatnyi katonás, háborús filmből, jól asszociálnánk. Ugyanazt a szilárd személyközi köteléket (mint alapkövetelményt) körvonalazza Kasinski tavaly ősszel bemutatott alkotása – és talán ezzel éri el a kellő drámaiságot.

Egyszerre két főszereplőnek drukkolunk. Eric és Brendan magánéletét tüzetesen átnyálazzuk, ami nélkül száraz cselekmény maradna a mozi. Josh Brolin kerek egészet hoz. Végig látni lehet az arcán a göröngyös lelki világát, még az örömteli snitteket is érzelmesebben tölti ki, mintha fülünkbe súgná, hogy „srácok, legyetek észnél minden helyzetben”. Kapcsolata feleségével nem felhőtlen, képtelen kilépni az egyenruhából, valamint a családalapítás sem tartozik kettejük kedvenc témái közé. A tenni akarás, a felelősségvállalás, az őszinteség alapkövei az általa alakított szereplő megformálásának, látjuk benne a törhetetlen macsót, de mégsem ez jut elsőre eszünkbe róla. Az alázat, a tisztelet és az a furcsa szerénység együttesen változtatja szimpatikus karakterré Ericet. S hogy ne süketüljünk meg a tapsviharban, valamit megjegyeznék: ha fele annyiszor tenné csípőre a kezeit, még profibban tükrözné a komor tűzoltóparancsnokot. Miles Tellert kétségtelenül a komoly szerepei teszik szerethetővé (Whiplash, aztán a Vasakarat), aminek egyszerű a miértje: tehetséges, és annyira hitelesen alakít, hogy szinte elhiteti a nézővel terhét. Végignézzük, ahogy lepattant lurkóból családapává lesz, ahogy irányt mutat életében a munka: önző, nemtörődöm gyermekből közösséget szolgáló hőssé változik. Számára is nehéz feladatnak bizonyul a lelki egyensúly megtalálása, az erényekkel teli tűzoltói állás és a családról való gondoskodás ötvözése. A karakterfejlődés mellett természetesen jutott idő a külső jegyek alakulásának megfigyelésére is. Ahogy Branden régi énje átbillen az új életbe, felkerül rá is a kockás ing – igaz, ő nem tűri be a nadrágjába.

A viszonylag hosszú (több, mint kétórás) Only The Brave forgatókönyvébe belefért néhány apró, elbeszélésmódhoz köthető elem. Az egyik Eric visszatérő álma, amelyben egy lángcsóvákból megformált medve rohan vele szembe, majd harapásra nyitja száját, mintha fel akarná falni. A motívum többször megjelenik, de teljes jelentését a film előrehaladtával nyeri el. Afféle értelmezése a főhős életének, és ha picit tovább gondoljuk, sejteni kezdjük a történet további alakulását. Egy másik, sokkal nyilvánvalóbb technikai részlet a szövegben keresendő. Ez jóval szájbarágósabb, és mivel valós eseményekből táplálkozik a film, a rendező talán nem is szándékozta annyira rejtegetni a végkifejletet. Műfaji besorolás tekintetében egy bizonyos pontig egyszerű biográfiai filmként fogható fel, jelentőségét, valódi értékét csak a harmadik harmadban fedezzük fel. A szereplőkkel egyetemben mi magunk is bejárunk egy íves pályát.

A remek szereposztásnak, a kidolgozott látványvilágnak, az egyszerű párbeszédeknek és a képekhez lazán kapcsolódó zenei betéteknek köszönhetően teljesen átjönnek az üzenetek – mert több is van belőlük. Nem csak az életveszélyes, kimerítő, eget rengető cselekedetek minősülnek hőstetteknek, hanem minden pici törekvés, próbálkozás, erőfeszítés, amely emberibbé tesz bennünket másokkal szemben. Nem attól leszünk hősök, hogy mások teljesítményéhez hasonlítva magunkat még jobb eredményt tűzünk ki célul, hanem hogy kifejezzük hálánkat, megelégedésünket azokért a jelentéktelennek tűnő dolgokért, amelyek hiányában nem ismernénk magunkra.