Köztudomású, hogy a futball a világ legnépszerűbb sportja, planétánk minden szegletén találunk a labdarúgás iránt érdeklődőket, rajongókat, vagy elvetemült fanatikusokat. Engem ez azonban elkerült. Egészen a 2022-es foci-világbajnokságig.

Az elmúlt év második fele egyértelműen a közel-keleti Katarban megrendezett FIFA világbajnokságtól és a szervezés körülményeitől volt hangos. Ennek idén több egyedi oka is volt: a késő őszi/téli időpont, az eseménynek otthont adó ország politikája és természetesen az, hogy ki és milyen eredménnyel nyeri majd meg a tornát. A megmérettetések sora november 20-án el is startolt, széles e planéta szurkolói, futballszakértők és újságírók egyként ültek a tévé előtt, izgalommal figyelve a bajnokság alakulását.

A katari megmérettetések második hetén egy merő véletlennek köszönhetően én is a tévé elé keveredtem, a Lengyelország–Szaúd-Arábia mérkőzéssel pedig kezdetét vette az én vébés „karrierem is”. Beszélgetéseket hallgattam, híreket olvastam, megtanultam tájékozódni a foci világában, jóllehet a világbajnokságot megelőzően futball „szakértelmem” kimerült annyiban, hogy jó testfelépítésű sportolók rúgják a labdát és szaladnak utána.

A futballra találásom estéjén már el is dőlt, hogy „kivel tartok”. November huszonhatodikán Dánia mérte össze magát Franciaországgal, számomra pedig egyértelművé vált, hogy allez les bleus. Nem csak azért, mert a francia válogatottból fel tudtam sorolni ötnél több játékost, hanem azért is, mert tetszett, amit látok. A csapatjáték, a technika, a játékosok és persze a 2018-ashoz hasonló újabb sláger reménye, amennyiben Franciaország áll a dobogó legfelső fokára.

Innentől kezdve tüzetesen utánanéztem a focistáknak, az edzőnek, a 2018-as és a 2022-es felállás összehasonlításának, sőt még a Karim Benzemat érintő botrányba, perpatvarba is beleástam magam. Az „ásatások” során gyakran találkoztam az – elég sokak által vallott – állásponttal, miszerint a francia válogatott nem is francia, nincsenek benne francia játékosok, hiszen szinte mindenki színes bőrű. Ennek az álláspontnak a nyomán tegyünk tisztába egy-két dolgot: egyrészt Mbappé, Dembélé vagy Upamecano francia identitásából jottányit sem vesz el a bőr színe, ha egyszer ott született és nevelkedett. Másrészt viszont, tetszik vagy sem, a francia válogatott népszerűsége valahol itt is gyökerezik. A technika, a csapatmunka és a teljesítmény mellett ez a csapat, közvetve bár, de azt is mutatja, hogy mindent lehet. Bármilyen város bármilyen lakótelepéről származzon is az ember, ha elég elszánt és tehetséges, sztárfocista lehet belőle. Ez pedig nagyon sok nyomorban, mélyszegénységben élő kisgyereknek jelenthet reményt és kiutat.

Ezen a ponton megfogható  másik oka az én gyorsan kialakult mély franciák iránti rajongásomnak: a remény, amit ezek az emberek jelentenek azoknak, akik abban nőttek fel, hogy nincs remény és nem érhetik el a céljaikat pusztán azért, mert oda születtek, ahová. A francia válogatott sztárjátékosai sem ezüst kiskanállal a szájukban születtek. Tehetségesek, munkát és energiát fektettek be, és Didier Deschamps vezetésével ezüstérmet szereztek Katarban. Bár nem ők vitték haza a kupát, én naivan szeretem hinni, hogy mégis ők a 2022-es világbajnokság igazi nyertesei.

Kép forrása: Équipe de France de Football/ Facebook