Maze Runner kritika

Itt van sok népszerű média termék svédasztala, ami azért különlegességét abban leli, hogy nem (csak) 12-18 éves leányzóknak szól, mivel egy kivétellel, jól fésült és saját szájaikat tátva hagyó fiatalemberek a főszereplők.

Mielőtt folytatnám véleményem kifejtését: tudom, hogy a Maze Runner könyv még a Hunger Games, vagy a Divergent előtt (2007-ben) jött ki, ezért nem tekinthető előbbiek koppintásának, de az tény, hogy az első filmes sikerei nélkül ez sem lenne a szélesvásznan.

De jöjjön is idei tinieink, illetve 40 évét meghaladó macskás hölgyeink kedvence: memóriától, személyiségtől és színészi képpeségétől teljesen megfosztott Dylan O’Brien illetve karaktere, Thomas, egy fiatal férfiúkkal népesített zárt erdőben találja magát. Kicsi, zseniálisan eredeti fogalomneveikkel, mint például „a változás” és három kérdés erejéig tartó titokzatosságukkal fűtött testvéri társadalmuk a túlélésük garanciája. De a divergensen kiválasztott csodagyerek, aki azért az, mert a történet azt mondja, mesterfokú szerencse jóvoltából, nagy dolgokra hivatott.

A történetelemek mellett a marketingesek is szeretnének emlékezni inspirációs készségükről.

A motívumok, történetelemek kölcsönzése más termékekből ugyan nem gond, de itt annyira „pénzt kapunk, jéj” érdektelenséggel történt az egész, hogy még az utolso tíz percben a (forgató)könyv is feladta. Képzeljétek el a Cabin in the Woods végét, csak sokkal amatőrebb kezekben és aztán gondoljunk abba is bele, hogy az egy meglepően szellemes, illetve intelligens zsáner paródia, ez meg komolyan is veszi magát. A kisebb/ nagyobb logikai bakikat már meg sem érdemes említeni.

Ami még elnyerhette volna kiváncsiságunkat, az a karakterbrigád. Természetesen a teljesen következetlen viselkedésmódok, a shakespeari párbeszédsorok („He belongs to the maze now”), vagy a 50 Cent/ Eminem freestyle-okat idéző mondatok („előre megyünk, ha bele is halunk”) egyesítve az amatőr nem épp modell, de színész sem kategória képviselőivel garantálttá tették az unalmas középszerűség létrejöttét.

A Trónok harcából „ismertté” vált Thomas Brodie-Sangster ugyan ügyes cinematikus elsőfajú örökmozgó és a semmiből, amit kapott összehozott valamit.

Némi „pozitívumot” nyújt a látványvilág, de minden szép tájkép, vagy labirintus megtekintésre jut egy arcra közelített, félkörívben mozgó kamera, ami egy hunyorító, tátott szájú gyermeket mutat, vagy egy túlzott közeliségétől kaotikus, kibogozhatatlan akciójelenet. Ezeket elegendően generikus háttérzene és a 2010 óta el nem tűnő Inception dong. Az időnként előforduló szörnyek meg elég valósnak tűnnek, noha sablonos a designjuk.

Tehát a Maze Runner semmivel sem érdemli meg figyelmünket, és mivel a következő Hunger Games is nem sokára jön, egy lehetséges ok sincs a megtekintésére.

Egy rendkívüli része azért volt az egésznek, mégpedig a vetítés előtti Gone Girl előzetes, ami egy szebb mozis jövőt ígért mindenkinek. Szóval inkább Fincher úr brigádját támogassátok.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!