Ha az ember egyetemistának áll, szinte biztos, hogy legalább egyszer igénybe kell vennie a román vasút – megkérdőjelezhető minőségű – szolgáltatásait. Nem történt ez másképp az elmúlt hétvégén sem: egy igencsak átmulatott, évfolyamokat összerázni hivatott éjszaka után, nyolcadmagammal kénytelen voltam vonatra szállni, hogy visszajussunk Kolozsvárra.

A ködös, sáros, fogvacogtató novemberi hidegben pontos időre megérkezett a cseferé „gőzöse”, mi pedig már látni is véltük kolozsvári ágyunkat és a pihenés lehetőségét. Igen ám, csak a szerelvényre felverekedve magunkat kellemetlenebbnél kellemetlenebb meglepetések mutatkoztak: törött ablakok, hangzavar, kétes megjelenésű utasok. Miután jegyet vásároltunk a kalauztól, ülőhely-felfedező útra indultunk. Ahogy fel s alá kóvályogtunk a vagonokban, egyszer csak egy kiábrándult, már-már megrökönyödött hang szólt hátra: „Jaj, istenem, menjetek vissza!” Értetlenül álltunk tanárnőnk kétségbeesettsége előtt, így a libasorban toporgó hallgatók – köztük én is –, lábujjhegyre ágaskodva leskelődtünk előre. Bár ne tettük volna! Tudniillik, a megrökönyödés oka az volt, hogy az egyik mellékhelyiség tartalma erősebb sodrású patakként zúdult ki a folyosóra. Nem részletezném tovább, mindannyiunk testi és szellemi épsége érdekében.

Ezt a kis incidenst követően, viszontagságos körülmények között bár, de ülőhelyhez jutottunk, ahol nem láttuk az előbb felvázolt háborús állapotokat, valamint a vagonban terjengő odor is elviselhetőbb volt. Amikor már igazán elhittük, hogy mostantól csendben, békességben hazazötyöghetünk, a sors, illetve egy fentebb említett kétes utas keresztülhúzta a számításainkat. Ez a kolléga ugyanis nem volt sem szomjas, sem rosszkedvű, ezt a széke mellett található konyakosüveg is bizonyította. Nem is lett volna problémánk ezzel, sőt lehet, hogy észre sem vettük volna, de egy adott pillanatban megtörte az addig uralkodó fáradt csendet és mondanivalóját egyenesen hozzánk intézte. Néhány szót megértettünk belőle, többek között olyan információkkal gazdagított minket az úr, hogy Monaco Oroszországban található, vagy hogy Törökország Afrika északi részén helyezkedik el. Ezeket megértettük, ugyanis, bár elhanyagolható hibaszázalékkal, de román nyelven hangzottak el. A mondandója jelentős részét (Sztánától Kolozsvárig szövegelt) most is balladai homály fedi; alkalmasint azt sem tudtuk eldönteni, milyen nyelven próbál hozzánk szólni.

Hát, így telt el a legfrissebb vonatos kalandunk, amely bár csak egy órát fedett le, odabent, a vagonban az idő megszűnt, és teljes örökkévalóságnak éreztük ezt az utat, amely a külső szemlélőnek, olvasónak úgy tűnhet, mintha igaz se lenne. Pedig nagyon is az. Ilyen ez a cseferé világa.

Hozzászólások