Sietsz. Ahogy haladunk a Deák Ferenc utcán a román opera felé, egyre jobban sietsz. Mész valahova és időben ott kell lenned. Próbálom tartani a távolságot, mégis sokan észrevesznek az utcán, gyanúsan néznek. „Biztos követ valakit” – gondolják. De te egy pillanatig sem esel ki a ritmusból, nem nézel hátra, tovább iparkodsz oda, ahol majd lenned kell.

Minden, ami rajtad van, sötétkék: a kabát, a nadrág, a cipő, még a nehéz válltáskát is kék minta tarkítja. Ez a kedvenc színed, ez áll jól, ebben érzed jól magad. S talán ez fejezi ki leginkább azt a mindent átható szorongást és folyamatos nyugtalanságot, amiben élsz. Máshogy nem tudod kifejezni, mert nem szabad, erősnek kell maradni és „tartani a frontot”. Így tehát az öltözködésedben adod ki magadból, amit és amennyit ki lehet.

Zavar az korosodás. A hajad már őszül. Még nem egészen deres, itt-ott fekete, sötétszürke szálak tarkítják a fehér hajrengeteget. Nem szereted a kerek születésnapokat, pont ezért. Ilyen alkalmakkor felveszed a hármas számú szolgálati mosolyt, kedvesen megköszönöd a jókívánságokat, örömmel bontod ki az ajándékokat és vágod fel a tortát, de legbelül a pokolba kívánod az egészet és a soha vissza nem hozható fiatalkorodon merengsz.

Végig ökölbe szorított kézzel haladsz a járda szélén. Ideges vagy, hogy elkésel az időpontról. Ideges vagy, hogy mennyi munka vár még otthon. Ideges vagy, mert nem tudod, hogy a mindennapi forgatag mellett mi az, ami állandó gyomorgörcsöt okoz, amitől nem tudsz szabadulni. Amikor észreveszed, hogy a szorítás miatt már fehérednek az ujjaid, kiengeded az öklödet és a kabátod ujját szorongatod inkább. Muszáj lekötnöd a kezed valamivel, hogy tisztán tudj gondolkodni.

Bicegsz a jobb lábadra. Orvoshoz mész. Oda sietsz. A bicegés nem gátol meg a rohanásban, hiszen te nem késel, te mindig, mindenhova időben érkezel és ez most sem lesz másként. Nehéz a mintás válltáskád, oldalra húz, de kiegyenlíti a sántításodat. „Csak egy rutinvizsgálat” – mormolod magadnak, de még te sem hiszed el. Ezzel nyugtatod magad, mert a szorongásod a gondolataidat egyből a legrosszabb irányba tereli. Ráció és szorongás hadakozik a fejedben, nem csak most, az élet minden egyes percében, minden egyes területén.

Bevesszük a kanyart az operánál, amikor feltűnik egy 3-as busz. Rámarkolsz a táskádra és szaladni kezdesz. Sántikálva futsz, a hátad közepére sem kívánod a mai napot, sietni kell, nehéz a táska, borús az ég és még mennyi mindent meg kell ma csinálni. De mész és csinálod, mert arra neveltek és te is úgy nevelted a sajátjaidat, hogy csinálni kell. Amikor majd hazamész, ledobod magad a konyhaszékre és rágyújtasz egy cigarettára, elengeded magad és az Aurel Vlaicu utca 5-ös szám alatt található lakásban, a hátsó szobából felsejlik az unokád csilingelő hangja. Akkor majd megnyugszol.

De addig is: menni, dolgozni, mindent elintézni és mosolyogni. Nem mutatni, ha fáj, ha nehéz, ha eleged van, mert erősnek kell maradni és „tartani a frontot”.

Felszállsz a buszra. Oda már nem megyek utánad.