Biztos vagyok benne, hogy te is kívántad legalább egyszer az életed során azt, hogy bárcsak megállna az idő és otthon lehetnél egy darabig. Na de gondoltad volna az újév köszöntésekor, hogy ez idén meg is fog történni? Hát azt, hogy nemcsak néhány napról lesz szó, hanem összesen két hónapról? Igen! Két hónap! Megdöbbentő... Végig olyan érzés töltött el, mintha mindennap, minden percben lemaradtam volna valamiről, mígnem rájöttem, hogy valójában minden és mindenki leállt. Az emberek otthon ültek és ülnek, igyekeznek elfoglalni magukat valamivel, hogy ne kerítse hatalmába őket a tehetetlenség érzése.

Én abban a hitben jöttem el Kolozsvárról, hogy két hét elteltével talán már vissza is kell mennem. Nem bírtam felmérni a helyzet súlyosságát, olyannyira hirtelen ért a dolog. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy télikabátban és bakancsban tértem haza, és minden őszi-tavaszi holmimat otthagytam, mert azt hittem, nemsokára folytatódik az oktatás. Ám ez nem így történt…

Az egész ország elment a „Hazai-szigetekre” kényszervakációra. Az első hetekben minden lelkiismeret-furdalás nélkül aludtam át egy fél napot, néztem az éjszakába nyúló sorozatokat, vagy olvastam, amíg feljött a nap. Aztán, ahogy „komolyodni” látszott a helyzet, rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, nem lehet masszív fetrengésben megélni ezt az időszakot, az akkor még előreláthatatlan ideig húzódó karantént. Kialakítottam egy napirendet, aminek hála maradt időm mind a sorozatokra, mind olvasásra. Ha meg időben leadtam a beadandókat, még egy-két „szabadnapot” is be tudtam iktatni. Kipróbáltam azokat a dolgokat is, amiket az internet is javasolt: kitakarítottam (jó néhányszor), jógáztam, átrendeztem a szekrényem (kétszer), és a testvéremmel minden társasjátékot végigjátszottunk, amit itthon találtunk.

Így teltek a napok, eltelt két teljes hónap. Ez idő alatt rájöttem, hogy az eddig túl soknak tűnő otthoni ruha igazából nem is olyan sok, illetve, ha egész nap otthon vagyok és időben le kívánok feküdni, akkor négy után már nem ihatok kávét. Arra is ráeszméltem, hogy az, ahogyan tetszünk magunknak, annyira változó, mint az áprilisi időjárás. Két hónap mindenféle smink nélkül azt eredményezte, hogy amikor egy hirtelen vezérelt ötlettől megrajzoltam a szemöldökömet, annyira idegennek tűnt, hogy nyomban le is töröltem. Ami ennél is érdekesebb tapasztalat volt: a felismerés, hogy olyan oldalai vannak a családtagjaimnak, amelyeket eddig nem ismertem.

A karantént illetően, általában szerencsésnek mondhatom a magam és a családom sorsát, mert mi egyetértésben és békességben éltük át ezt az időszakot (aminek még igazából nincs vége, na meg ki tudja, mit hoz a holnap). De hány és hány olyan család van ország- és világszerte, ahol a szülők elvesztették a megélhetésüket, ahol most tényleg nincs mit az asztalra tenni, ahol a frusztráció családon belüli erőszakba torkollik. Rengeteg gyermeket vesztett el a rendszer, mert családok ezrei élnek olyan mélyszegénységben, hogy semmiféle módjuk rá, hogy a gyermek online oktatásban részesüljön. Az egészben a legszomorúbb pedig az, hogy nem látjuk a jövőt, és talán a neheze még hátravan. De az is lehet, hogy a világjárvány leköszönése után felébred az emberiség, ráeszmél, hogy régen nem a jó utat járjuk és változtatni kell. Talán már vannak is ennek jelei: évek óta most a legtisztább a levegő.

Ha csak egy pillanatra is körülnézünk, azt látjuk, hogy igazából a legkevésbé sem tudjuk irányítani a dolgokat, csupán ennek a látszatát keltjük. Attól eltekintve, hogy sok mindenről le kellett mondanunk, én úgy érzem, hogy azért köszönhetek ezt-azt ennek a helyzetnek. És talán éppen ez lehet a megoldás arra, hogy átértékeljük magunkban az elmúlt hónapokat: te mit köszönhetsz a karanténnak?

Hozzászólások