1.rész

Ernest Lockhart hozzászokott a kényelemhez. Az olyan liftekhez, amelyekben gyomra nem ugrik össze, az olyan fodrászokhoz, akik egyből felkapják a lehullott hajszálakat és az olyan éttermekhez, ahol a felszolgált étel inkább tájkép, mint vacsora.

Szerencsére volt bőven pénze minderre.

A Cikládész torony liftje éppen olyan volt, amilyennek ő szerette. Innen fentről, a város legmagasabb épületéből lenézve, az emberek parányinak tűntek. Fintorral figyelte őket a felvonó üvegablakán keresztül, és arra gondolt, hogy hiába halhatatlanok, mégis szánalmasak.

A lift megállt. Lockhart csak onnan tudta, hogy a fémesen csillogó ajtó kinyílt. A fémdoboz megtelt a folyosó lágy melegségével. Szagtalan volt a levegő, teljesen steril.

A felvonó ajtaja előtt alacsony nő állt. Kezében táblagépet tartott, amelyet gyorsan testéhez szorított, amikor meglátta a férfit.

– Jó estét kívánok, Lockhart professzor! – köszönt a nő vékonyka hangon. – Készen áll az interjúra?

Lockhart nem válaszolt. Mesterkélt mosolyra húzta a száját, ahogy számtalanszor tette karrierje során, és követte kísérőjét.

A Cikládész Torony varázslatosabbnak tűnt, mint ahogy azt a férfi elképzelte. A fal mentén hatalmas képernyők sorakoztak, teljesen beborítva a felületet. Megállás nélkül váltogatták egymást a színes tájképek, és persze a reklámok is a Felhőről.

„Felhő – együtt az örökkévalóságig.”

– Ön szerint… – szólalt meg Lockhart, amint letértek balra – nevetséges, amit kérek?

– A kívánságáról nagyon keveset tudok – felelte a nő anélkül, hogy lassított volna. – Csak amennyit feltétlenül szükséges volt. Tudja, szeretjük tiszteletben tartani ügyfeleinket, és nem pletykálkodunk róluk.

Lockhart idegesen meredt maga elé. A Felhőnek köszönhetően több mint százhúsz éve fellépéseket tart, de még soha nem izgult ennyire. Szíve most eszeveszetten kalapált, ritmus nélkül, akár egy elromlott metronóm. De sebaj, majd csak meggyőzi őket. Ha kell, még hegedül is hozzá.

Az épületben sokan sürögtek-forogtak. A hivatalnokok leszegett fejjel, céltudatosan haladtak el mellettük. Egy szélesebb folyosó végében, a Himaláját ábrázoló kijelző előtt az alacsony nő megállt és végighúzta ujját a képernyőn. Halk sistergés hallatszott, a kép egyik része megnyílt, és utat engedett Lockhartnak. A férfi belépett a nyíláson.

Tanácsteremben találta magát. Akárcsak a fellépések előtt, gyorsan fel kellett mérnie a terepet. Az aranyosan csillogó falak, a kifelé görbülő üvegablak, a díszes, mégis modern csillár elegánssá tették a szobát. Közepén hosszú asztal húzódott, fényesre sikált lapján élesen tükröződtek vissza a csillár égői. Fantasztikus hangszereket lehetne készíteni ebből a fából, gondolta Lockhart.

Az asztalnál öt férfi ült. Mindannyian szürke öltönyt viseltek. Vállukon ott díszelgett az aranyszínű felhő, benne a végtelen jelével.

– Ernest Lockhart! – szólította meg az, aki az asztalfőn ült. – Kérem, foglaljon helyet!

Az egyik szék támlája megvillant, halvány fény futott végig rajta.

Miközben izzadt kezével kihúzta a széket, Lockhart jól megnézte a férfit, aki alighanem a rangidős lehetett. Ez nem Edward Steiner, annyi szent.

– Mint látja – magyarázta az öltönyös –, az igazgató úr nem tudott eljönni, hogy részt vegyen a tárgyaláson. A végső döntést rám bízta. A nevem Bane Ward, a Felhő egyik jogi képviselője vagyok.

Bane tökéletesen beleillett a robusztus ügyvédek hosszú sorába, akiket Lockhart eddig megismert. Széles váll, tömött alkat, cölöpegyenes hát, frissen borotvált arc. Érdekes megbeszélés lesz, gondolta, miközben hangtalanul nyelt egyet.

A másik körbemutatott.

– Ezek az úriemberek lesznek a tanúink. Nem kell tartania tőlük, inkább csak nézőkként vesznek részt. Ebben a csárdában csak két dudás játszik.

Lockhart már a megbeszélés előtt remélte, hogy a zenével kapcsolatos jópofaságok elmaradnak, de csalódnia kellett.

– Kezdhetjük? – kérdezte kurtán. Ügyelt, hogy hangja fagyos és szenvtelen legyen. Ezt a képességet is hosszú évek alatt sajátította el, és gyakran átsegítette a rázós helyzeteken.

– Hát persze! – vágott vissza Bane. – Nos…

A férfi fel-le csúsztatta vastag ujjait az asztallapon, mire vezérlőpult jelent meg a tükörsima felületen.

– Kezdjük az elején – mondta, miközben kitöltött kérvényt hívott elő az asztali kijelzőre. – Megkérném, hogy mondja el saját szavaival, milyen ügyben folyamodott a Felhőhöz. Mi is a kívánsága?

Lockhart megköszörülte a torkát. Ezek a hapsik semmi szín alatt nem űzhetnek gúnyt egy 127 éves zeneművészből, aki csak annyira híres, hogy új zenei irányzatot neveztek el róla. Szomorú, hogy sikerei és hírneve ellenére is úgy kezelik most mint közönséges ügyfelet. Aláírása ezúttal nem autogram lesz, hanem egy szerződés záloga.

– Gondolom, tisztában vannak azzal – szögezte le önérzetesen –, hogy világhírű zeneszerző és koncertművész vagyok. És sajnos hiába lettem halhatatlan, az igazi művésznek nincs elegendő ideje komponálni és ezzel egy időben fellépni is. – Mély levegőt vett. – A kérésem az lenne, hogy legyen két testem: a mostani legyen a zeneszerző, a másik pedig a fellépő.

– Nézze, uram… 

– Professzor úr.

– Igen… Nos, az ön eredeti megfogalmazásával is éppen ez volt a gond. Ha jóváhagyjuk a kérését, az nem azt fogja eredményezni, hogy önnek két teste lesz… hiszen ugye, egyetért, a második testre nem mondhatjuk azt, hogy az az öné. Az önálló személy lenne és…

Lockhart megmarkolta a szék karfáját. Már megint ezzel a badarsággal jönnek!

– Induljunk ki máshonnan – kezdte újra Bane angyali türelemmel. – Mint bizonyára tudja, a törvény és a Felhő tiltja azt, hogy egy elmének egyszerre két hordozója legyen. Az üvegkockán tárolt elmét egyszerre csak egy testre tölthetjük fel. Addig nem is nyomtathatunk új testet az elöregedett helyett, ameddig a régi el nem pusztul.

A művész felszisszent.

– De hát Armin…

– Armin Welther – vágott közbe Bane –, David Chemb, Lujza Afanszja és még sokan mások különleges védelem alatt álló politikusok. Második testüket, a tartalékot, arra az esetre tartjuk fenn, ha a jelenlegi hordozó meghalna. Ők fontosak, őket gyorsan kell pótolnunk, és nem kockáztathatunk az üvegkockájukkal. De ezek a testek nem vesznek részt a közéletben. Csak készenlétben állnak.

Lockhart ingerülten kihúzta magát a széken.

– A kérdésem roppant egyszerű. Lehetséges vagy sem, amit kérek?

A tanúk mind Bane felé fordultak. Az megfontoltan így szólt:

– A tudomány oldaláról nézve a válaszom az, hogy természetesen lehetséges. Jogi szempontból viszont kérdéses. Erre már levelünkben is utaltunk.

– Mit kell megadnom a hasonmásnak?

– Minden létező emberi jogot. Szálláshelyet és ételt. Továbbá a koncertek bevételeinek ötven százalékát, amiből húsz a Felhőé.

– Mégis miért? – emelte fel Lockhart a hangját.

Bane szeme összeszűkült.

– Ha nem lenne a Felhő, mégis hogyan létezhetne ön két különböző testben? Mindezt nekünk köszönheti. Ez apró áldozat ahhoz képest, amit ezzel a tranzakcióval nyer.

Lockhart nem mondott semmit. A háza alatti tágas pincét már berendeztette, készen állt a klón számára. Állítólag kötelező, hogy egymás közelében legyenek. Nem számít. Végre lesz ideje újra zenét szerezni, és meglesz a koncertek nyújtotta anyagi biztonság is. A többit majd rendezi a klónnal.

– Rendben van. Elfogadom a feltételeket – mondta végül.

Bane a kijelzőn pötyögött, és egy szerződés jelent meg Lockhart előtt az asztallapon. A nevével egy irányban villogó kurzor mutatta, hogy hol kell aláírnia.

– Ó, még valami! – kiáltott fel Bane. – A koncerteken a hasonmásnak piros mellényt kell viselnie, hogy jelezze, nem ön az. Ez különbözteti majd meg önöket egymástól.

Lockhart diszkréten legyintett egyet, majd vékony mutatóujjával rámázolta az asztal lapjára az aláírását. A krikszkraksz rögtön megjelent a virtuális papíron, majd zölden felizzott.

– Ha lehet, azonnal hozzák át a Lélekbankból a kockámat! – vigyorgott türelmetlenül Lockhart.

FOLYTATJUK