Minél többet tanulok, és minél több előadásra jutok el (igyekszem, na), egyre erőteljesebben azzal szembesülök, hogy a közgazdaság- és gazdálkodástudomány mindenhol ott van. A reggeli müzli árában, a reklámokban, a hirdetésekben, a mozijegyben, a jövedelmekben, ott van a biztosításokban, különböző befektetésekben, balesetekben. Tudtátok pl., hogy a biztonsági öv kötelezővé válása következtében megnőtt a balesetek száma? Illetve olyan kérdésekre ad választ, mint pl. miért nem éri meg egy vállalatnak rasszistának lenni? Miért volt jó döntés a nők részéről, hogy elkezdtek dolgozni, mi történne akkor, ha létrehoznánk a szervek nemzetközi piacát? Hogyan kell csapatot vezetni? Mi áll jogában egy vállalatnak? Hogyan lehetséges az, hogy mindannyian az önérdekünket követjük, mégis kívánatos társadalmi eredményhez jutunk? Hogyan működik a piac, és mi történik akkor, ha az állam abba túlságosan beavatkozik? Nos, rengeteg kérdést feszegettünk ezalatt a röpke év alatt. Pénzügyeket illetően, gazdaságpolitikai döntésekkel kapcsolatban, pl. hogy érzelem nélkül kell-e dönteni, ha valamiről le kell mondani más javára? És akkor itt vannak a közgazdászok, akik sok kérdésben különböző véleményekkel foglalnak állást, ami azért van, mert mindegyikük más értéket képvisel. Milyen a világ? Milyennek kéne lennie? Különböző gazdasági szereplők hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Oké, igazatok van, tényleg sok a kérdés. A válaszok épp ennek az első évnek az anyagát rejtik, amik hadd ne számoljam ki összesen hány hosszas előadáson való részvételt, megszenvedett koránkeléseket is igényelnek.

De, hát ti is tudjátok, hogy megy ez: felkelek, készülődöm, azt remélem, hogy nem kések le a reggeli óráról. Két buszt váltok. A buszmegállóba érek, és jön is a busz? Kész csoda, jól indul a nap –gondolom még akkor. És akkor jön a legrosszabb. Minden létező idős hölgy-úr éppen akkor indul el a Kauflandba, minden egyetemista, aki hozzád hasonlóan a 10 perccel több alvás mellett döntött, arra a buszra szállt fel, amelyikre te is vártál. Csupán két opciód marad: megvárod a következőt (bár lehet ugyanennyire tele lesz), lekésel 20 percet matekról és gondolkodhatsz azon, hogyan ülj le majd a padhoz anélkül, hogy nagy zajt csapnál, vagy valahogyan mégis felgyömöszölöd magad a csordultig tele buszra, a „nekem is fel kell férnem” mondatot hajtogatva. Naptól függ, hogyan döntök. De mindig írok egy csoporttársnak, hogy foglaljon nekem helyet a 036-ban, biztos, ami biztos. Rendben van, beértem, és akkor kezdődik… Hétfő. Ki szereti a hétfőket? Reggel 8, matekóra. „Hölgyeim és uraim, 1×1? (Ilyenkor azt se tudod, válaszolj vagy ne, akárhogyan is, kínos a dolog.) Nehéz fejszámolással és telefonos segítséggel…” Ebédszünetben a kantin látogatása előtt elfutnál három percre a mosdóba (legalábbis így tervezed), de a valóság sokkal keserűbb: lépcsőig érő, kígyózó sorban várakozó száz ember szeretne hozzád hasonlóan ebédhez jutni. Az éhenhalás kerülget, közben reméled, hogy az előtted állók fele hamar megunja a várakozást, és csak úgy eltűnik. Nem másért, de te is tettél már hasonlót. Volt, hogy leugrottál a My Auchanba húsz büszke lejjel a pénztárcádban, amit eredetileg ebédre szántál. Aztán csak azon kaptad magad, hogy ott állsz egy hatalmas bevásárlóban, még te sem érted, miért mentél be pár lejjel, hiszen az üzlet 90%-át megvásárolnád, ha telne rá. Ha lenne pénz. Azon ábrándozol, hogy egyetem után egy vagány kis munkahelyre csak 9-re jársz be, olyan helyen dolgozol majd, ahol igazán jól érzed magad, ahol ideális fizetést kapsz, aztán rájössz, hogy még mindig ott ácsorogsz a boltban, néhány szem mereven rád szegeződik, és gyorsan lelépsz, mielőtt bárki megkérdezné: minden rendben? Amúgy…persze, hogy rendben.

Amit tudni kell rólam, és igazából ebben különbözöm diáktársaimtól, hogy nekem nem kellett beköltöznöm, én nem kell hetente vagy havonta hazabuszoznom vagy -vonatoznom. Engem nem kell telefonon felhívjanak a szüleim, hogy hogy vagyok, van-e mit ennem? Aminek természetesen előnye és hátránya is van. Édesanyám minden este finom vacsorával, édesapám jó zenével vár haza, a kutyám pedig határtalan örömmel fogad. Cserébe mindig tudják mikor, merre, hova megyek, meddig ülök? És azt is, hogy mennyire problémás az utazás. Nem is egyetemre menet szokott idegtépő lenni, inkább hazafelé jövet. Mindenki, aki kicsit is ismeri Szászfenest és környékét, tudja, miről beszélek. Az egyetemtől hazáig (belekalkulálva a 10 perc sétát a megállótól) másfél óra az út. Van, aki azt mondja, olvassak valamit az idő alatt. Olvasnék én, na de állva? Ehelyett általában végigpörgetem a legfrissebb híreket Facebookon, Instagramon, Pinterest nélkül már azt hiszem, meg se lennék. Olykor, amikor édesanyám visz be reggel, és mindenki mihamarabb szeretne megszabadulni attól a borzasztó forgalomtól, általában együtt tanakodunk azon, hogy „ez itt előttünk most főzi a reggeli kávéját?” Nem tudom, de olyankor nekünk sem ártana meginni legalább egy literrel. Minden egyetemistának megkeseríti valami az életét: a buszozás, a tömeg, a koránkelések, de ezek az egyetemista évek kötelező velejárói, amiken később nevetve nosztalgiázhatunk. Baj csak akkor van, ha épp a szak az, ami nem igazán illik hozzád, nem igazán szereted, csak tanulod, hogy diplomázhass. A közgazdaság- és gazdálkodástudományt akkor ajánlom neked, ha igazán kíváncsi vagy arra, mit történik körülöttünk, ha szeretsz belemászni a pénzügyek világába, és el tudod képzelni magad valamilyen vezető pozícióban (legalábbis jó, ha ezt tűzöd ki célként).