Bármennyire is próbálta kormányfőnk csendre és rendre utasítani az egyetemistákat a hosszú hétvége megadásával, Kolozsváron nem jött össze az eltávolítás. A péntek esti tüntetés elején még megpróbáltam megsaccolni az összegyűlt tömeg létszámát, viszont hat óra után már percenként úgy özönlöttek a demonstrálók, hogy inkább feladtam az összeadást. Nagy örömömre. No, nem csak azért, mert olyan nehezen megy a matek, de megelégedés, remény és némi büszkeség töltött el látva, hogy a város népét érdekli az ország sorsa, ráadásul megpróbálnak tenni is érte a maguk módján.

Kisiskolások, egyetemisták, de még az idős korosztály is képviseltette magát olyan középkorúak körében, akik babakocsistól, kisgyerekestől együtt tiltakoztak. Gúnyos, kormány-, de leginkább kormányfőellenes plakátok, néhány nemzeti lobogó, vuvuzellák, sípok – hangos és színes volt a felvonulás. A jégkockába fagyasztott tyúk azonban kissé félreérthetőre sikerült (vajon az ötletgazdák is arra a nemes és jól megfontolt tettre gondoltak, amikor a Keresztény − Liberális Szövetség bukaresti székházának udvarára élő, illetve döglött szárnyasokat hajigáltak be?). Egy talpalatnyi üres hely sem maradt a Fő téren, a tömeg leginkább a kommunista jellegű kormány és a kizsákmányoló politikusok ellen tüntetett. Röpcédulákat osztogattak, amelyeken a hét pontba szedett Kolozsvári határozat olvasható. Az utolsó pontot említeném meg, amely a szeparatizmus, illetve bármilyen etnikai, társadalmi, rasszista, vallási diszkrimináció azonnali és teljes megszűntetését kérvényezi. A tüntetés legfontosabb üzenete talán a szavazó-jog nyújtotta lehetőség feltétlen kihasználása – hiszen nekünk, egyszerű állampolgároknak csak ennyi jut a demokráciából.

„A” csirke.