Január 27. a holokauszt nemzetközi emléknapja. Számomra mindig is meghatározó volt ez az elnevezés, és nemcsak ma, hanem az év bármelyik napján képes teljes mértékben földbe tiporni. Nemcsak az értelmetlen halálesetek jutnak eszembe, hanem az emberi kegyetlenség is, és az, amit megtettek emberekkel – és ez ugyanilyen szinten jelen van most is, nyolcvan évvel később, csak más formában. Az évforduló alkalmával Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című kötetét vettem a kezembe.

Megmondom őszintén, két dolog is felmerült bennem olvasás előtt. Először is: eddig csak rossz tapasztalataim voltak a levélregényekkel kapcsolatban. Igaz, azt meg kell vallani, hogy a Fanni hagyományai és a Törökországi levelek úgy alapból mély nyomot hagynak egy diák szívében – esetemben vérző, elfekélyesedett sebet, ami sosem gyógyul be és borzasztóan ronda –, és azért mindkettő eléggé eltántorít ettől a műfajtól. Emiatt felmerült bennem az is, mégis hogyan lehet levélregényként tálalni egy ilyen komoly témáról szóló könyvet. Olvasás utáni válaszom: REMEKÜL. A másik dolog a kételkedés. Sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem élik át azt a bizonyos eseményt – nem kimondottan a holokausztra gondolok –, viszonylag hiteltelenül adják át a történetet, mondhatni elmesélik, de nem átéléssel mesélik. Nos, ez a két amerikai írónő abszolút nem azt adta, amire számítottam. Persze a formájától nem az volt az élmény, amihez hozzászoktam, mégis úgy gondolom, minden egyes levélke rejtett valami fontosat, valami olyat, amitől ez a történet egyre jobb és jobb lett.

Bármennyire is érdekelnek a holokausztos könyvek, minden egyes alkalommal, amikor a kezembe kerül egy, sokkal kevesebbnek érzem magam olvasás után. Állandóan az az érzésem, hogy kitéptek belőlem egy darabot, és sosem leszek olyan, mint voltam. Most nem vagyok annyira elveszett, és ez a levélformátumnak köszönhető. Eddigi olvasmányaimban állandóan az események középpontjában találtam magam, a szereplővel együtt éltem át a kegyetlenségeket és a szerettei elvesztését, és emiatt gyötrődtem a leginkább. Most sikerült végig higgadt olvasónak maradnom, nem fájtak annyira a történések, mégis részt vettem az eseményekben és jelen voltam a szereplők mellett is.

Csemegézőnek álljon itt a fülszöveg: „1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és ez hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.”

*Mary Ann Shaffer – Annie Barrows (2010), Krumplihéjpite Irodalmi Társaság. Budapest, Park kiadó. Fordító: Szántó Judit.