Tíz éve táncolok rendszeresen, de ez az első alkalom, amikor úgy érzem, a három éjjel, három nap tényleg nem elég a lábamnak. Csak nemrég csöppentem bele az Ördögtérgye néptáncegyüttes utánpótlás csoportjába, és amikor lehetőségem nyílt szervezőként is részt venni az idei Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón (Táncháztalálkozó/THT), gondolkodás nélkül lecsaptam a lehetőségre. Két-három héttel ezelőtt bele sem gondoltam, mekkora pozitív töltetet fog adni az életemnek ez a háromnapos rendezvény, de néhány órával az utolsó táncház után még mindig levakarhatatlan arcomról a vigyor.

„Megtanítjuk újra szeretni a világot” – 

hangzott az egyik mondat csütörtök este a Studházban az Aranyasszonyok című előadáson, és úgy érzem, tánc közben kénytelenek vagyunk ismét beleszeretni az életbe, a lendületbe, a ritmusba, az akaratlan érintésekbe és egymásba. Ez olyan elengedhetetlen hozzátartozója a táncos életnek, amitől lehetetlen megszabadulni, de talán nem is akarunk, inkább hagyjuk, hogy magával rántson az ár, és sose eresszen. A Háromszék Táncegyüttes előadása alatt egyszerre éreztem magam a jelenben és a bő ezer évvel korábbi magyarok idejében. Megelevenedtek előttem régi mondáink, a motívumok, közben számomra ismerős problémákkal is szembesültem, és ennek a kettőnek az együttese olyan bűvkörbe zárt, ami nagyon elgondolkodtatott. Hirtelen a mennyit változott a világ mondás annyira elcsépeltnek tűnt, mint egy jól bevált mantra, amit csak azért mondunk, hogy megnyugtassuk magunkat és ne lássuk tisztán a valóságot.

Péntek este két program között lehetett választani, és bármennyire is imádom a színházat, a táncos előadásokat, amikor megtudtam, hogy a Csángállók Kolozsváron koncerteznek a THT alatt, hirtelen bekattant valami a fejemben, és csak azt láttam magam előtt, ahogy ott ülök a Rhédey pincéjében, és csillogó szemekkel, fülig érő vigyorral hallgatom az egyik kedvenc zenekaromat. A vízió be is következett, és talán ez a koncert volt a 2019-es évem egyik legmeghatározóbb élménye. Nem is az tetszett a legjobban, hogy táncra perdítő volt az összes eljátszott dal, hanem az, hogy a fiúk szemmel láthatóan élvezték a zenélést, végig úgy éreztem, ott vagyok mellettük, én is része vagyok a produkciónak. Ilyen összhangot nagyon ritkán láttam: kósza, elégedett mosoly, sejtelmes összenézések éneklés közben, mintha minden sor mögött lett volna egy történet, amit csak ők ismernek. Ehhez társult a dob, a klarinét, a szaxofon, a tárogató és a harmonika kellemes együttese, amit egy rekedtes, férfias hang kísért. Az egész koncertre rátett egy lapáttal az, hogy a Csángálló nem egyedül érkezett. A Dil Mastana nevezetű indiai banda elkalauzolt minket a Távol-Kelet egzotikus világába. A zenénél jobban már csak a magyar zenészek álláspontja tetszett: „sok mindent tanultunk tőlük”. Két eltérő kultúra és világnézet, a zene iránti szenvedélyük mégis közös, és csak ez számít. Számomra itt rajzolódott ki tisztán, mi is az alázat és miért fontos a 21. században.

A forralt bor kellemes fahéjas illatával csábította a mulatni vágyókat a Heltaiba, ahol állandóan szólt a zene, akár több teremben is egyszerre. A családias hangulatban akkor is táncra állt a lábad, ha hosszú nap volt mögötted. Három folyamaton ment végig egytől egyig minden ember: nótázás a belső teremben, tánc az emeleten vagy a földszinten, és fél óra sorban állás a pultnál vagy a mosdónál. A hajnalig tartó táncolásban teljesen elvesztettük az időérzékünket, az órák úgy teltek, mint normális esetben néhány perc. A legnagyobb megdöbbenést nem a 0 fok jelentette, hanem az, hogy amikor néhány perce az órára néztünk, kettőt mutatott, és aztán hirtelen fél öt lett.

Összességében talán annyit elmondhatok, hogy nem vagyok kimerült, talán ekkora elégedettséget régen éreztem. Bár nem ismerek még annyi embert, mégis jó érzéssel tölt el, hogy végre erős, megbízható közösséghez tartozom, amely képes a megszokott, monoton mindennapokat annyira kiszínezni, hogy akkor sem szakadnék ki belőle, ha azon múlna az életem.

Utóirat: Kedves bácsika, aki szombat este a jobb oldali emelvény ötödik sorának első székén ült! Ha ezt olvassa, akkor hivatalosan is meghívjuk önt és a kedves feleségét valamilyen csirkemelles finomságra, amit a barátnőmmel ketten készítünk el annak alapján, amit az előadás előtt alaposan kirészleteztünk. A gála előtt ugyanis kicsit elragadtattuk magunkat, és a létező összes ételt végigvettük, amit az elmúlt napokban főztünk, ezt pedig a bácsi kénytelen volt végighallgatni, amit adott pillanatban nevetve szóvá is tett. Persze nem rosszindulatból, és ez nagyon jólesett, talán az volt az esténk váratlan fénypontja.