Megcsap egy különös szag, az a nagyon dohos, hideg, az a féle, amilyen csak a templomnak van. Valamiért mezítláb vagyok, sőt meztelenül, fázik is a talpam a hideg kövön, ami már nem kő, már csempe, de már az sem, csak föld. Előttem egy sír, benne én fekszem – de hogy feküdnék, amikor itt állok? Hirtelen széllökéstől vagy szédelgéstől elborulok, éppen be a gödörbe, és arccal előre belezuhanok magamba. Vagyis átzuhanok magamon, mert most már megint állok, és már nem fázik a lábam és már templomban sem vagyok, hanem a mezőn, ami teljesen monokróm az égen kívül, mert az meg éjszakaszínű. Körülöttem virágok, de milyen furcsa, hogy a pipacs pirossága már nem olyan piros, a vadszegfű ciklámensége meg már sehol sem ciklámen, minden csak fehér meg fekete, csak a minta látszik, de már azt sem látom, mert felemelkedem. 

Perzsaszőnyegen állok, majd a hátam mögül megszólal a zene, gramofont látok elrepülni, megelőz, majd én is utánaindulok, de nem lépkedve, hanem a perzsaszőnyegen lebegve. Érzem, ahogy elmegy mellettem a világ, érzem, ahogy a széllel szemben repülünk és kergetjük a gramofont, de annyira egyforma a táj ha jobbra, balra, előre vagy magam alá tekintek, hogy olyan, mintha nem is mozognánk. Aztán, amikor erre rájövök, már nem is mozgunk. A gramofon elkezd nőni, majd felváltja a nap helyét, és ahogy eddig a nap sugarai melegítettek és világítottak meg, most a zene teszi mindazt. A zene rezgéseit átveszi a hideg levegő és hullámok formájában továbbviszi, engedi terjedeni, s ahogy gyorsul a zene, annál inkább kezd kevésbé rideg lenni a létezés. Elálmosít közben a gramofon meleg hangnyalábja, már-már szinte ringat, kicsit ledőlnék, de ahogy hátrafekszem, elkezd egyre nagyobb lenni a perzsaszőnyeg alattam. Kifut minden álom a szememből, de a szó szoros értelmében, mintha kis manók lennének, vagy inkább koboldminiatúrák, jobb szememből lányok, bal szememből fiúk, és a bal a jobbat felkérve, tökéletes szimmetriában elkezdenek táncolni a hang hullámain. Közben én az álom hiányában inkább lábra állok, és csak most látom, hogy meztelen testemet kosztüm borítja, ahogy jobban megnézem, rájövök, ez nem új, hanem régi, érzem, hogy naftalin szaga van. 

Közben a perzsaszőnyeg terjed, addig-addig, míg az egész világot csak alattam a geoid formába alakuló szőnyeg, felettem nappá avanzsálódott gramofon, körülöttem a hanghullámokon táncoló álommanók, és minden mögött az éjszakának a színe tölti meg. Elkezdek lépkedni a perzsaszőnyegen, és ahogy lépek egyet, a gramofon dallamot vált, én meg hirtelen Párizsban találom magam az Eiffel-torony előtt és annyira elcsodálkozom, annyira rámtör a nosztalgia, ahogy legutóbb itt álltam egy évvel ezelőtt életem legdrágább csokoládés palacsintáját eszegetve, hogy megijedek és visszalépek eredeti helyemre. Párizs szertefoszlik, én meg ott találom magam megint a perzsaszőnyegen a gramofonnal, a táncoló kisemberekkel és az éjszaka színével. Megvárom, míg nem dobog olyan gyorsan a szívem, aztán kíváncsian lépek egyet a másik irányba. Mire egyet pislogok, fel sem fogom és már megint más helyen vagyok, most éppen Rómában, a Colosseum mellett. 

Hirtelen megbabonáz és átjár a világ összes öröme, úgy érzem, kiteljesedtem azzal, hogy visszatértem ide, az eksztatikus állapotból rosszul sikerült olasz gesztikulálás csap ki szó szerint, és megakadva a mögöttem levő olasz lépcsőben, két nagy lépésnyire lendülök vissza és ráesek a fenekemre, vissza a perzsaszőnyegre, az egyetlen stagnáló valóságba. Hirtelen megértem a játék szabályait és feltápászkodom. Azt se tudom, merre lépjek, majd hirtelen leesik előttem egy tükör. Belenézek, hatalmas fenevadat látok közeledni mögöttem. Elkezdek futni. Ólommá változik a lábam, nem sikerül szaladnom, így ahogy a lehetőségeimhez mérten leggyorsabban lépkedek, folyton máshol találom magam. Hol a Tádzs Mahal, gízai nagy piramis, a Szabadság-szobor, a Niagara-vízesés, hol a Burdzs Kalifa, Machu Picchu, Angkorvat süvít el mellettem, de aztán mintha gyorsabban tudnék futni és már nem helyeket látok, hanem emberek kerülnek velem szembe. Egyik pillanatban Newtonnal fogok kezet, utána Buddha ölelésében találom magam, ahonnan maga Jézus ráncigál ki és csókol homlokon. Mire felfognám, hogy mik történnek, Dzsingisz kán és Napóleon érkezik kézen fogva, az előbbit Hitler, az utóbbit Platón húzza maga felé, ellenkező irányba, szétszakítva a párost. Ez felgyorsul és a híres emberek és helyszínek összekeverednek, már nem tudom, merre másszak, mert láttam már, ahogy Kennedy feje köszön vissza előttem Mona Lisa formájában és még sok más hasonlót, de hirtelen beleszédülök a felismerésekbe, a rengeteg emberbe, zajba, képbe, nem találom a tükröt, de érzem, hogy valami még mindig kerget, aztán a következő lépésnél mintha megnyílna valami alattam, elkezdek zuhanni. 

Kizuhanok a perzsaszőnyegből, bele az éjszaka színébe, majd földet érek a templom dohos szagának ölelésében, de most már nem vagyok egyedül és a naftalinszagú öltöny még mindig rajtam van. 

Apám prédikál. Anyám orgonál. Nagyanyám az első sorban ül és lám, él! Én a gödörben landoltam. Vagyis ide értem vissza. És mire megpihennék, ami a perzsaszőnyegen üldözött, átnyúl a perzsaszőnyegen, az éjszaka színén és a dohos templomszagú templom hideg földjén és visszahúz, de nem is vissza, csak húz valamerre máshova. Hirtelen a hatvanas években találom magam, de még mindig monokróm minden, csak a perzsaszőnyeg volt színes, az éjszaka színe volt színes és a gramofon. De az utóbbiakat most nem látom. Most csak hatalmas, macskaköves, üres utcát látok régi házakkal. Semminek sincs színe, de látom, hogy nincs nappal, mert fekete-fehéren is világít az utcalámpa. Bordélyház előtt állok meg, tisztességes távolságban és elcsodálkozom, sosem láttam még ilyet. Benézek és rövid hajú meztelen nőt látok. Én vagyok. Aki kergetett, most meglök, olyan erővel, hogy beesek a kuplerájba az ablakon keresztül, összetörve annak üvegét, éppen meztelen magamra. Kinyitom a szemem és megint a perzsaszőnyegen találom magam. Tele vagyok üvegszilánkkal. Vérzem. A perzsaszőnyeg most megint akkora, mint egy rendes szőnyeg, megint csak lebeg, a nap még mindig a gramofon, a kisemberek még mindig táncolnak a hanghullámokon, a többi pedig még mindig éjszakaszínű, csak alattam nem. Alattam rég van. Olyan rég, hogy nem tudom, milyen rég, mert mindig is rossz voltam az évszámokkal, de látszik a ruhákon, hogy rég van. Kevés az ember, egyik épp egy nőt ver, a másik régimódi televíziót cipel. Televíziót? Akkor mégsincs ez olyan rég. Ez igazából a jelen, csak színtelenül. Néhányan romokat szedegetnek, a másik felén a földet ássák. Aztán meglátom a templomot és tudom, hogy az az a templom, amiben az előbb is voltam. Sehogysem tudok lemászni a perzsaszőnyegről, de az egyik sarkát felemelve ismét megtalálom a tükröt. Belenézek, de félve, nehogy megint ott legyen a vadállat. Egy zebra néz vissza rám. Megfordul és akkor látom, hogy amit az előbb láttam, az nem a zebra eleje, hanem a zebra hátulja volt. Az eleje én vagyok, és ahogy a gramofon hangja megvilágította, megláttam, hogy én voltam mindeddig a fenevad is. Eldobtam a tükröt s lám, nem esett le, hanem a szőnyeg aljára ragadt. És akkor megértettem. Meg kell fordítanom a szőnyeget, úgy, hogy rajta állok. A szőnyeget ráncigálom, majd megfordulunk mindenestől. A monokróm színes lesz, a gramofonból nap, az éjszaka színét felváltja a nappali árnyalat, az álommanók csárdást járva visszatáncolnak a szemembe, én meg egyik pillanatról a másikra visszakerülök a templomba a hideg gödörbe, de most már egy koporsóba és mielőtt elalszom, csak a templom dohos szagát érzem, ahogy a régi öltönyöm naftalinszagával keveredik, majd azzal egy időben, hogy rámkerül a koporsó teteje, én is örök álomra csukom mindkét szemem.

A képkollázst készítette: Hatházi Rebeka