Életünket nagyban meghatározza a játék motívuma. Gyerekkorunktól fogva szükségünk van arra, hogy játsszanak velünk, fantáziánk segítségével kitalált szerepekbe képzeljük bele magunkat felszabadulás, szórakozás, nevetés céljából. Ha mélyen visszagondolunk letűnt gyermekkorunkra, akkor bizonyára a játék töltötte ki a napjaink nagy részét. Az iránt, aki játszott velünk kiskorunkban érzelmi kötődést, szeretetet tápláltunk, mert mindenki arra vágyik, hogy törődjenek vele, szeressék, s a játék a gyermek számára egyenlő a szeretet kifejezésével, az együtt töltött idő pedig az odaadást jelképezi.

Az óvodában viszont rájön arra, hogyan kezdeményezze, hogyan alakítson ki a játék révén kapcsolatot társaival. Ebben az időszakban a gyerekek között konfliktusok adódnak az azonos játékszer iránti érdeklődés miatt, amelynek sok esetben hiszti, hajtépés, karmolás, harapás a vége. Lám, lám, ennyire vágyik az ember a játékra, hogy megőrjíti a tudat, ha nem az ő birtokában van.

A játék kifejezés hallatán egy színpadot képzelek el kisírt szemű, akár vigyori színészekkel, akik régimódi kosztümökbe vannak öltözve, kezükben mindenféle furcsa kellékkel. William Shakespeare-rel együtt mondhatjuk, hogy színpad az élet, hiszen hány ember él álruhában, magát megjátszva, haszonlesésből akár, de egyszer csak, bizonyos váratlan helyzetekben lehull róluk a lepel, megismerhetjük a valódi oldalukat.

Létezik az a jelenség is, amikor nem ismerjük önmagunkat, emiatt a keresés fázisában kipróbálunk különböző szerepeket, más és más helyzetbe éljük bele magunkat, hogy sikerüljön megfejteni lelkünk kiismerhetetlennek, megfejthetetlennek tűnő titkait, misztériumait.

Amióta tart ez a pandémia, arra is rájöttem, hogy az embert milyen könnyű szemfényvesztéssel szerepekbe kényszeríteni. Tiltásokkal, pánikkeltéssel, média általi manipulációval bizonytalanságban tartani, elhitetve, hogy ezek a mi hasznunkat szolgálják, egészségünk megőrzése miatt vannak – hogy közben az idegrendszerünk tönkremegy, na az más téma. Az egyén tehetetlenségbe kényszerül.

Közösségen belül is megvannak a szerepeink. Ezeket fontos komolyan venni a harmónia fenntartásáért. A családban, osztályközösségben, baráti körben is léteznek szerepek, amik által értékesebbeknek érezhetjük magukat, segítenek emlékeztetni arra, hogy mik a feladataink, hatásköreink, de olykor romboló hatással bírnak. Az Utas és holdvilágban Mihály egész életét meghatározták a kamaszkori játékok, az ezekben megélt áldozati szerep, a vesződés érzése, a vágy, hogy a szeretett személy keze alatt meghaljon. A mélyről hirtelen felszínre törő nosztalgia Olaszországban is üldözte, már az öngyilkosság módszerének kiterveléséig juttatta, de aztán pozitívabb kimenetele lett a dolognak.

A játékszenvedély sorsrontó ereje is eszembe jutott. Rengetegen rabjai a kártyának, és emiatt elvesztik belső értékeiket, életerejüket, nyugalmukat, szeretteiket, akár otthonukat.

Játszunk. Olykor véresen komolyan vesszük, nem tudunk megszabadulni saját rögeszmés játékszabályainktól.

Játszunk. Kihasználjuk egymást, a másik szeretetét, hajlamosak vagyunk egymást eszköznek tekinteni, egymáson felülkerekedni, majd a védekező áldozat szerepébe bújunk.

Játszunk sokszor az életünkkel, szeretünk kéz a kézben lenni a veszéllyel, kockáztatni úgy, hogy közben elfelejtjük megbecsülni az élet ajándékát, vitális értékeink meglétét, otthonunkat, szeretteinket, lehetőségeinket.

Bárcsak egyszer már igazságosdit és őszinteségesdit játszana a világ, de úgy igazándiból.