Nagy álmodozó és mélyen érző vagyok. Fejemet mindig az égre szegezném, de bármikor képes vagyok egyszerre érezni az életnek édes-kesernyés ízét, a mulandóságom tragikumát, törékenységem, korlátozott emberi létem, az élet ajándékainak felemelő hatásait, a tökéletesség, végtelenség, határtalanság utáni sóvárgást, képzelgéseket. Segítségemre van ez a gyönyörűségbe mártogatott égbolt, kozmosz, a föld termékei, azoknak elvarázsló hangjai. Alkotóm palettájából kikevert káprázatos színek csodálata.

Ha az ember szeret álmodozni, képes egyszerre több dologra is figyelni. Sokszor szükségem van egy álomvilágra, hogy a realitásban érvényesülni és kiteljesedni tudjak. Ez az álmodozás nemcsak azt jelenti, hogy mézédesen élek és állandóan elringatom magam egy kitalált világban, amikor zavar a valóság rideg szürkesége és riasztó mivolta, hanem küzdésvágyat, a szenvedély élénkítését, szikrázását és dacos kitartást eredményez.

Foggal-körömmel kapaszkodom az álmaimba, sőt minden rezdülésemmel, még fájó részeimmel is. Úgy gondolom, nagyon fontos valóra váltani őket, már csak azért is, mert az utunk alatt formálódunk, érünk, és elérünk önmagunk kiismerhetetlennek tűnő rengetegéhez, ami kedvező dolgokat tartogat nekünk. Ezek felfedezésével egyszerűbben vehetjük az akadályokat. Fontos, hogy mindig teljes lényünkkel figyeljünk az előttünk álló lépésre, mert lassan haladva sokkal biztosabbra és maradandóbbra számíthatunk. Az igazán gyümölcsöző siker mögött kemény munka és energia áll, sok sírás és aggódó fogcsikorgatás, vívódás, öntépés, reménykedés és kudarcok sorozata. Már nem is kell a könnyű út, mert az eredménytelen, csak múló pompás káprázat.

Amikor mulandóságomba belegondolok, eléggé meggyötörtté válok, hisz az első, amire ráeszmélek, hogy vágyaimnak, elképzeléseimnek fele sem fog megvalósulni, mert olyan leheletnyi az idő a saját kis homokórámban, esélytelen mindent véghezvinni egyetlen emberöltő alatt. Eszembe jut Arany János Epilógusa, elmélázok búsan afelett, hogy milyen mély, elmúlhatatlan szomorúsággal fogom majd életem vége felé megállapítani: bármennyire is tudtam, hogy nem valósíthatom meg minden akaratom, mégis fájni fog ez a törékenység, szárnyaszegettség, az elmúlás miatti kiszolgáltatottság. Bizony, az eredendő romlott hiúság miatt sokszor dacolna halandóságával az ember, mert alárendeltek vagyunk egy felső, mindent átható, mindent látó hatalomnak, aminek valójában gondoskodó védettséget, oltalmas mentsvárat kellene jelentenie, nem tüskéket a szívünkben.

Egyik legnagyobb kihívásnak tartom ebben az életben, hogy képes legyek elfogadni: nem fog minden vágyálmom beteljesülni e földi létben, mégis minden daccal, kemény szenvedéllyel, rendületlen kitartással harcoljak továbbra is furcsább, elérhetetlenebbnek látszó elképzeléseimért is, hőn áhított sóvárgásaimért.

A legérdekesebb, hogy az utóbbi időben nagyon kigyökereztek bennem a világ nagy, lehetetlennek tűnő álmai is: az erényesség megvalósítása, a béke fenntartása, a rend uralkodása a káosz felett. Úgy gondolom, ha mindenki olyan attitűddel élné mindennapjai monotonitását és lehangoltságát is, hogy önmagában kezdi a változást, hitelesen él, próbál segíteni másokon, igyekszik maradandó értéket alkotni, akkor merően átalakulna az egész összkép erről a sokszor „gennyesnek” ható Földről.

Mindenkinek szívemből kívánom, hogy küzdjön, amíg él. Ez a küzdés maga nemesíti meg az embert, nem is az álmai megvalósulása, hanem akivé válik az úton önmaga és a világ felé. És akkor már minden pillanat megérte.