Az elmúlt héten szinte minden második ismerősöm olyan cikket osztogatott, amiben földig borulva adnak hálát német-román államelnökünknek, amiért megajándékozta a folyton panaszkodó romániai magyar lakosságot egy Magyar Nyelv Napjával. Köszönjük szépen, ettől most sokkal jobb. Ettől most biztos elhallgatnak a folyton elégedetlenkedő székelyek, s a megalkuvók még inkább elnémulnak.

Nem tisztem ezúttal a nemzeti értékek, s identitás megőrzésének fontosságáról papolni – azt megteszik helyettem az RMDSZ képviselői minden év március 15-én. De, számos nagy magyar író szavaira reflektálva, azt elmondhatom, hogy egy nemzet csak addig nemzet, vagy attól kezdve számít hagyományaiban, életvitelében közös népi egységnek, amikor, s amíg saját nyelvén mondja el a Miatyánkot. Kérdem én, kell nekünk egy kifejezetten kijelölt nap arra, hogy ezt megtegyük? Magyarként nyilván nem csak november 13-án olvasunk népmesét otthon a lurkónak, hanem minden nap. Remélhetőleg. Kell nekünk november 13. ahhoz, hogy Jókai, Wass Albert, Kányádi, vagy Petőfi kötetet vegyünk a kezünkbe? Kell az újságírónak, az írónak, a költőnek egy, az állam által hivatalosan, s ceremóniásan ünneppé bájolt huszonnégy óra ahhoz, hogy alkosson?

Attól tartok, a honatyák egy újabb, frappáns trükkje ez az új kulturális üdvözlet, semmi több. Csak remélni tudom, hogy nem annyira ostobák a néhai parlamenti ötletbörze tagjai, hogy elhiggyék, ezután majd toleráltnak érezzük magunkat mi, kisebbségiek. Majd, ha fagy, s, ha végre legalább utolsóként ott lesz egy magyar nyelvű felirat az egyetemi nagyvárosokban a francia, a kínai, a német és az angol után, akkor vígadunk. Mert a romániai magas-műveltség hagyományos velejárója az, hogy előbb a vendéget kápráztatjuk el, a szomszédot, s a testvért nyugodtan hátsón billenthetjük, úgy is megbékül. Majd, ha minden bírósági ügyet magyarul is lebonyolíthat az érintett, ha Emil Boc és a hozzá hasonlóan empátiát nem ismerő vezetők végre megtanulják, hogy a tolerancia a modern európai demokratikus jogállam velejárója, s a többnyelvű helységnévtáblák ügye nyerni fog, akkor csapunk bele a dáridóba kürtős kaláccsal, s mezőségi háziszőttessel. Amikor már nem néz rám bicskás tekintettel egy csapat románul trécselő fiatalember a buszon, amikor hangosabban cseverészek telefonon, amikor már nem fog „leungurozni” egy félig román, félig magyar lány a trolin, amiért megszólítottam, hogy ne könyököljön még egyszer bele a gyomorfalamba, na, akkor mulatunk.

Addig is, ne csak november 13-án jusson eszünkbe, hogy nem tudunk elég helyesen írni. Ne csak ezen a napon keressünk rá egy erős József Attila rigmusra, hogy legyen mit Facebookra kiposztoljunk mutatván, hogy nekünk aztán fontos időpont ez a naptárban.
Nekünk tényekben, s nem figyelemelterelő „ennyit kaptok, kuss legyen!” formában előterjesztett toleranciára van szükségünk! Testvéreim a nyelvben: a magyar nyelv a miénk. Nem csak ma, holnap is. Ezért mi, magyar anyanyelvűek, s annak örök szimpatizánsai nem csak egy, de 365 napon keresztül ünnepelhetünk egy évben.