Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját? Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul.

Pályaválasztáskor nem csupán szakmát néz ki az ember magának, hanem egy életstílust. Ilyenkor feltérképezi a készségeit, képességeit és azt, hogy pontosan mit is vár el az élettől. Mert vannak bizonyos tényezők, amelyek a különféle szakmák velejárói, mind pozitív, mind negatív hozadékok, amelyeket feltérképezve mindenki saját prioritásai szerint vállal vagy nem vállal.

Amikor megszületik a nehéz döntés és akadna néhány lelkes jelentkező, aki a sajtóban helyezkedne el, szinte rögtön érkezik a kérdés a közvetlen környezetből, hogy „de hát minek az, úgysem olvas már senki újságot, hallgat rádiót, vagy néz tévét”. A szakmát azonnal a sikertelenséggel, a lehetőségek hiányával kötik össze. Ilyenkor az embernek kissé meginog a döntésébe vetett bizalma. A kezdeti önbizalomhiány a későbbiekben sem tűnik el, de jócskán enyhül az egyetemi évek alatt. Mert a mi egyetemünkön nem azt a bogarat ültetik az ember fülébe, hogy haszontalan része lesz a társadalomnak, hanem megmutatják, hogy mennyire érdekes, sokszínű és végtelenül kreatív ez a pálya. Elindítanak az utunkon minden alappal ellátva, mind elméleti tudást, mind gyakorlati tapasztalatot a fejünkbe tömködve. Hétről hétre szerkesztőségeket látogatunk, eseményekre küldenek, kedves hangnemben, barátian, szeretettel oktatnak. Mosollyal várnak a tanteremben, és ha éppen arról van szó, a szomszéd országban dúló háborút tárgyaljuk ki, órákat szánva arra, hogy informáltak legyünk, de legfőképpen azért, hogy ne féljünk. Körbeülve hol az egyetem falain belül, hol Kolozsvár macskaköves utcáinak egyikén, esetleg Sztánán vagy Torockón a tananyagon kívül azt is megtanítják, hogyan kell egymásra figyelni, egymással törődni, a pillanatot értékelni és hogyan lehet boldogulni ebben a sokszor szürke világban.

Az újságírás valójában művészet. Mert magyarul beszélni akárki tud. De tehetség kell a szavakat úgy használni, hogy a közvetlen környezetünkre jellemző tényeket hitelesen, tökéletesen becsomagolt ajándékként adjuk át. Az újságírás szakon ennek a tehetségnek megkeresik a csíráját és a legnagyobb szeretettel hozzák ki belőle a legtöbbet.

Amikor meg az ember úgy érzi, hogy jó helyen van, kap egy pofont az élettől, és milyen ironikus, hogy pont a szakmától. Mert úgy néz ki, hogy nekünk kell a szakma, de mi nem kellünk neki. Egy részének legalábbis. Mert mindenhol jól fogna a fiatal munkaerő, de elvárják a tapasztalatot, hogy ugyanolyan elvek szerint dolgozzon, mint elődjei, hisz csakis az a helyes, közben meg nyelje le, hogy értéktelennek minősítik. Miközben ezen embereket hallgatom, s csak hallgatom, mert érteni nem értem őket, elgondolkodom, mégis hogyan mondhat bárki ilyet arról, amiben dolgozik. Ha már a szakma nagy része sem lát önmagában jövőt, mégis mit kezdjen magával a pályakezdő, aki erre szánja élete egy darabkáját?

Az újságírásnak van jövője, csak nem olyan, mint amilyen a múltja volt. Meg kell változnia, fejlődnie kell, mert a körülötte levő világ is rohamosan alakul. Ha a tömeg egy irányba halad és egyvalaki megáll, nem halad tovább, mindenki belelök, kikerüli. Az újságírásnak is haladnia kell a világgal, nem szabad megrekednie stagnáló állapotban, és akkor lesz jövője. Mi akarjuk, hogy az újságírásnak legyen jövője. Mi vagyunk az újságírás jövője.

(A cikk megjelent a MÚRE honlapján – mure.ro , kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)