Karácsony régen és most

Sokan elmondhatjuk, hogy a karácsony varázsa valahol az évek során kifakult. Míg régebb fehér lepelbe bújtatott, kicsit sem felszínes, sőt szeretetteljes ünnep volt, ma leginkább a stresszes jelzőt tudnánk hozzácsatolni. Egyszerre vagyok hálás és szomorú. Részem volt még olyan karácsonyokban, amikor nem az volt a lényeg, hogy milyen színű lesz a fa, mert akkor még az angyal hozta. Rá meg jellemző volt, hogy minden évben visszarepítette a generációkon át örökölt díszeket, azzal a fénysorral együtt, ami amellett, hogy minden színben pompázott, évről évre meggyötörtebben virított a fán. Ezek a karácsonyok különlegesek voltak. Akkor nem kellett a hegyekbe utazni azért, hogy havat lássunk, hisz volt még fehér karácsony. Ezzel együtt megvolt az a különlegessége is az időszaknak, hogy szánkóval suhantunk kántálni, templomba, mindenhova. Ilyenkor mindig bővült a család a közösen megépített hóemberrel, akitől hosszú ideig nem is kellett búcsút inteni a folytonos hóesés miatt.

Már ha csak a 2000-es évek elejére tekintek vissza, óriási különbséget tudok felfedezni a karácsonyok között. Ha viszont kicsit visszább tekerünk az időben, és ötvenéves távlatban gondolkodunk, esetleg megkérdezzük a felmenőinket, észlelhetjük, hogy nagyszüleink gyermekéveitől számítva hogyan veszített fokozatosan a varázsából az ünnep. Ahogy ők mondják, a karácsony arról szólt, amiről szólnia kellett: Krisztus születéséről. December 24-e és annak az estéi akkor is a gyermekeknek volt szánva, akik házról házra jártak kántálni még úgy is, hogy fizetségük nem pénz volt, hanem egy alma, egy szem dió. Nagyobb is volt az öröm meg a hála, mint a mai gyermekekben, akik sokszor elégedetlenül állnak a karácsonyfa és az ajándékok előtt. 25-én éjjel a fiatal felnőttekre került a hangsúly, ők barátaikat, rokonaikat énekelték meg, és a karácsonyi bálok sem maradtak ki aznapról. De mindemellett, nem feledkeztek meg arról sem, hogy karácsony első, másod- és harmadnapján is elmenjenek a templomba. Az ajándékok sem okoztak nagy fejfájást, nem is volt nagy választék, de így nem is az anyagiakon volt a reflektorfény. Abból a kicsiből, ami volt, jutott minden gyereknek, legalább valami csekélység, ami annál nagyobb örömöt tudott szerezni.

Ma már elég időnk van kigondolni, hogy kit mivel ajándékozzunk meg. Szinte még le sem égnek a halottak napján meggyújtott gyertyák, másokról alig kerül le a halloweeni maszkjuk, de a Télapó már ott toporzékol a küszöbünkön. A bevásárlóközpontokban már ősszel megjelenik a grandiózus fényűzés, a termékeknél a karácsonyi választék, a reklámokban kedveskednek a ,,hatalmas” ünnepi akciókkal, hisz karácsony mégis a szeretet ünnepe, és ilyenkor még a bankok is megenyhülnek és olyan kihagyhatatlan hiteleket kínálnak, amelynek segítségével biztos, hogy mindenkinek megveheted a vágyott ajándékát. De mi is az ajándék? Hiszen gyakori, hogy amikor rákérdezel, „Mit szeretnél karácsonyra?”, azt a hasznos választ kapod, hogy „Semmit.” Ember legyen a talpán, aki ezek után beállít karácsonykor a nagy semmivel. Így hát szinte két hónapunk van átgondolni, hogy mivel is ajándékozzuk meg szeretteink, úgy, hogy minél kisebb csalódást lássunk majd az arcokon és ne is kergessük teljesen csődbe saját magunkat.

Mert bizony mindenki számára költséges ez az időszak, főleg, ha azon stresszelünk, hogy milyen értékben vegyünk ajándékot, nehogy a másik fél többet költsön ránk és szégyenkeznünk kelljen a kevésbé értékes ajándékért. Milyen új dekorokat szerezzünk be, hogy ne ugyanaz legyen minden évben a kinézete a lakásnak? Mit vegyünk fel az ünnepi vacsorán, hogy mindennel együtt mi is előnyösen mutassunk? Ráadásul, ha netán éppen mi látjuk vendégségben a rokonokat, tartani kell az ő szintjüket, sőt felül is kell szárnyalni, nehogy valaki elégedetlen legyen bármivel is, miután ők már vendégül láttak az előző években. Az ünnephez közeledve tehát megfigyelhető a jelenben is, hogy fokozódnak az érzelmek, bár lehet, hogy nem éppen a szeretet, az empátia, az önzetlenség, vagy hasonlók. Jellegzetes, hogy miközben az apák azon mérgelődnek, hogyan bogozzák ki a ,,tavaly még szépen össze volt tekerve” égősort, és az angyalka szerepét magukra öltve a karácsonyfával és különböző dekor elemekkel foglalkoznak, addig az anyák a konyhák négy falai között futják le a maratont a sütés-főzés közben.

Legjobb esetben ebből a nagy rohangálásból sikerül egy pillanatra megállni karácsonyra, felszusszanni addig, hogy átadjuk az ajándékokat, és egyfajta háború előtti csendet észlelve azt érezzük és el is higgyük magunknak, hogy véget ért a lótás-futás, és a teendők vizében végre megtaláltuk a lefolyót és kihúztuk a dugót. Néhány nap múlva érezzük azonban, hogy a dugó, amit kihúztunk valójában nem lefolyni engedi a vizet, amiben már amúgyis fulladozunk, hanem még kicsit tölt is mellé és kapálózva bár, de ugyanúgy folytatódik ez a mókuskerék. Mivel pedig ebben mindenki kifáradt, hirtelen kihagyhatóvá válik a karácsonyi istentisztelet. Szépen, lassan, egyre inkább és egyre többen el is felejtik, hogy mi az ünnep, miért is történt ez a sok fáradozás. Manapság meg amúgy is menő okosnak lenni és mindent megkérdőjelezni, tudják ezt főleg azok, akik nem vallják magukat vallásosnak, nem hisznek a „mesékben”, mégis karácsonyi dekorban pompázik a környezetük és nem vonják ki magukat az ajándékozásból sem.

Fölösleges azonban siratni a múltat, vissza már úgysem hozható, a változás pedig csak naiv ábránd marad. De ha legalább annyi sikerül, hogy egy pillanatra megálljunk és úgy igazán egymásra figyeljünk, nyert egy másodpercnyi jóságot a világ.