Vajon mikortól számít az ember újságírónak? A józan paraszti ész szerint erre az lenne a válasz, hogy amikortól megjelent egy általa írt anyag valamely újságban. Ez persze a legkönnyebb válasz, amit a kérdésre adni lehetne és egyben a leginkább közhelyes. Ha már közhelyeknél tartunk, vajon az újságíró csak az az ember lenne, aki a filmek ábrázolásához híven beül a szerkesztőségbe és hatalmas cigarettafüstben megír napi egy cikket, pletykákkal, politikával, spekulációval teletömve?

Mi van azokkal a költőkkel, írókkal, akiknek időnként megjelenik az alkotásuk az újságlapon? Valamilyen szinten ők is újságírók, nem? Hát azokkal mi a helyzet, akik három év újságírói alapképzés alatt folyamatosan publikáltak, megtanulták a szerkesztés, tördelés csínját-bínját? Ők attól számítanak újságírónak, hogy beléptek az egyetemre ezt tanulni, esetleg, amikor elsőként álltak be szakmai gyakorlatra, talán, amikor megkapták a sajtóigazolványukat? Vagy esetleg, amikor elballagtak?

Megosztó kérdések és esetenként különböznek. Vannak azonban olyan esetek, amelyeknél egyértelmű a válasz a kérdésre, mert ezt a néhány embert úgy áldotta meg a jóságos fennvaló, hogy bizony erre a szakmára születtek és minden szükséges készségük megadatott hozzá.

A kisebbek mindig felnéznek a náluk nagyobbakra, fejlettebbekre, okosabbakra. Lehet ez is hozzátesz ahhoz, amit az idei, 2023-as évben elballagott évfolyammal kapcsolatban érzek, lehet, csak a szimpátia beszél belőlem. Ez a maréknyi fiatal ugyanis, szerény véleményem szerint, sok követ meg fog mozgatni és annyi helyen fog visszaköszönni néhányuk neve, hogy nem fogja győzni számolni az ember, aki a hajnali órákban sajtószemle közben arra kíváncsi, mi is történik a közéletben. 

A mostani harmadév – alig szoktam meg harmadévnek szólítani, mert nekem bizony mindig is másodév marad, s most már sehányadik év s nem is tudom, hogyan becézzem őket, de annyi biztos, hogy becenév nélkül is tudom, hogy ez a csapat – akkora wow érzést kölcsönöz, amit szerintem mindenkinek éreznie kellene. Mivel viszont ismerem őket (többé-kevésbé), azt is tudom, hogy hiába tukmálnám rá az olvasóra a személyes tapasztalataimat, az csupán győzködés lenne, ezért hagyom, hogy mindenki magának könyvelje el őket ilyen wow-embereknek, mert bizony meg fogják mutatni ország-világ előtt, mire képesek. De ki is ez a csapat? Az, aki itt, a Campusban az utóbbi években szebbnél szebb anyagokkal készült az olvasóknak. Az, aki a romániai magyar sajtóba beférkőzött sajátos íráskészségével, hol filmrecenziók, tudósítások, jegyzetek, hol rádiós műsorok, interjúk, riportok, de még tévés anyagok esetében is. S hogy ne ferde képet mutogassak róluk a szavaimon keresztül, íme, néhány gondolat, útravaló, felelevenített emlék, amit a BBTE Újságírás szakának tanárai gondolnak az elballagott évfolyamról:

A 2020–23-as évfolyamot online kezdtem tanítani, és a kamerának beszélve néha eltűnődtem azon, mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán akarjanak online egyetemistaként tanulni. Élőben nem a tanteremben, hanem a budapesti tanulmányúton ismertem meg őket, akkor csodálkoztam rá arra, hogy milyen nyitottak, milyen hangosak és milyen kritikus a gondolkodásuk. És, hogy ennek ellenére pontosan megérkeztek a szerkesztőséglátogatásokra, és tele vannak kérdésekkel: nem kellett miattuk szégyenkezni. 

Harmadéven már alig vártam a kreatívírás-óráinkat, tudtam, bármit találok is ki aznapra, olyan „elszállt ötletem” nem lehet, amit ne felcsillanó szemmel fogadnának, és amit ne próbálnának azonnal a maguk stílusa, habitusa szerint megírni. Botorkáltunk a vaksötét, építőtelep-jellegű Farkas utcán, hogy megnézzük a színisek Édes Anna-előadását, és utána néhány napig dúdoltuk a pingvintáncot, jártunk közéleti kérdések megvitatását hallgatni és kiállítást szervezni a Planetariumba, témának használtuk a város tereit és arcait, eltévedt manót kerestünk a hóviharban, és még azt is kipróbáltuk, hogyan lehet „asszociatív gondolkodást erősítő gyakorlatsorokat végezni a nem referencialitásra alapozó narratívaépítés megalapozásához”, méghozzá kártyajóslással. Az ilyen évfolyamok ballagás után hiányozni szoktak… (Vallasek Júlia)

Szerencsés vagyok, hogy első tanítási félévemben olyan közösséget taníthattam, mint amilyen az idei harmadév volt. Türelemesen és segítséget nyújtva kikacagtak akkor, amikor a prezentációk bemutatására használt tévével szerencsétlenkedtem, vagy akkor, amikor húsz perc mesélés után a hangom mintha mutált volna egyet. Ugyanakkor, csodálattal hallgattam őket minden olyan órán, amikor szülőföldjük kulturális értékeiről beszéltek, vagy akkor, amikor megosztották véleményüket például egy-egy művészeti alkotásról vagy egyébként bármiről. Bebizonyosodott számomra, hogy kreativitásuk határtalan, még akkor is, ha éppen semmi motivációjuk nincs, de az is, hogy mindenki egytől egyig különleges, és remélem, hogy mindenki megtalálja az életében azt, amit igazán szeret majd csinálni. (Mihály Kriszta)

Tudom, hogy ilyenkor mindenki azt emeli ki, hogy ügyesek és kedvesek és jó tanulók voltak az éppen elballagottak. Nekem mégis egyedi eset jut eszembe, amikor – oktatói pályám alatt először – kiborultam az évfolyam előtt. Mert úgy éreztem, hogy a diák – a név itt nem fontos – sem a feladatához, sem az oktatójához nem viszonyult alázattal. Márpedig ebben a hivatásban mindenekelőtt alázatra van szükség. A hosszú percekig tartó, elég emelkedett hangnemű kiborulásom lényege pedig éppen ez volt: tanuljátok meg a szakma iránti alázatot. Tanuljátok meg a tanáraitokkal szembeni alázatot, azt, hogy ha a tanár fel is ajánlja a tegeződés lehetőségét, az nem azt jelenti, hogy haverotokká válik. Majd meg kell tanulnotok újságíróként a téma, az interjúalanyok, valamint az olvasó/hallgató/néző iránti alázatot is. Mert a huszonévesként magunkra öltött magabiztosságunk nem biztos, hogy elég a szakmában való boldoguláshoz, az pedig egyenesen biztos, hogy nem az tesz bennünket jó újságíróvá. Azt kívánom, hogy maradjon meg az elballagott évfolyam emlékei között az az eset, amikor Orbán Kati kiborult – hogy mindig emlékezzenek az üzenetre: alázattal viseltetni! Figyelem: nem tévesztendő össze a megalázkodással, sem az alázással! Jó repülést, sikert, szerencsét! (Orbán Katalin)

Hogyan lehet egy évfolyammal online ismerkedni? Csakis úgy, hogy kiegészítő egyetemi tevékenységet szervezünk, és személyesen is találkozunk. Sztánán, majd a 101-es amfiteátrumban. Hetekig tervezzük a lekváros palacsintát, ami nehezen jön össze: a lekvár adott, a palacsinta több időt vesz igénybe, de félév végére elkészül. És a médiatörténeti asszociációs játék is az asztalon van. Negyedik félévtől már hivatalosan is az egyetemen tanulunk: liftes szelfi kipipálva, borítókép lecserélve, közben elmesélitek cigizés közben, hogy mi történt aznap. Kalapdobálás. Ne feledjétek el ezután sem, küldjetek új borítóképeket! (Győrffy Gábor)

Online láttuk egymást két féléven át. Amikor végre találkozhattunk, hosszas szervezés után, hármasban ültünk a kávézóban december elsején. Akkor hallottam először ilyet: „örülünk, ha tanárt látunk, mármint hús-vér tanárt…” Aztán, amikor már nem tanítottam az akkor már harmadéves csoportot, gyakran összefutottunk az egyetem épülete előtt: én órára rohantam, a csapat meg két kurzus közötti szünetben beszélgetett. Ha megálltam néhány percre, szinte mindig a szakma jött szóba. Legalábbis nekem ez marad meg, én örülök neki, mert olyan volt ez éppen, mint egyetemista koromban, amikor megszállottan követtük a médiát, mindig volt valami mondanivalónk róla. Jó tudni, hogy ma is vannak ilyen megszállott fiatalok. Olyanok, hogy „leszel rosszul s jössz helyre” tőlük. Köszönöm nektek, hogy felidéztétek a diákkoromat! (Rácz Éva)

Kulturálisújságírás-szemináriumon szerettem a filmelemző villámcikkeket, amiket az órákon kellett írjanak, mert kiérződött belőlük a személyiségük és, hogy ki mit vesz először észre egy-egy filmrészletben, hiszen volt, aki a narratívára tette a hangsúlyt, de olyan is akadt, akinek a művek vizualitása vagy éppen a zenei aláfestés fogta meg a fantáziáját.

Illetve a fotószakkolis diákokat sikerült jobban megismernem, akikkel számos közös fotósétát tartottunk, eseményeket fotóztunk és még kiállítást is szerveztünk. Élmény volt megismerni őket és együtt dolgozni velük. Sok sikert a ballagó évfolyamnak! (Deák Anita)

A kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy két órát késtek… Aztán volt feszültség, sírás, de nevetés is. Láttam, hogy értik, értelmezik, amiről beszélünk, reflektálnak az elhangzottakra. Minden érdekelte őket, mindig volt véleményük, sőt markáns véleményük volt, és azt mindig szóvá is tették. Különös és különleges évfolyam volt, akiket minden alkalommal élmény volt tanítani. Pedig nem könnyű holokausztot/genocídiumot oktatni úgy, hogy az „érdekes” legyen. Nekik sikerült, mert nyitottak és érdeklődők voltak, tele kérdésekkel. És ez az újságíró lényege. 

Egyet nem sikerült nekik megtanítani: hogy az egyet csak számnévként használjuk, máskor nem kóser. Mindenesetre, egyet mondok mindannyiuknak: mazel tov! (Nagyi Orsolya)

Az újságírói szakma kreativitást (is) igényel és feltételez – ellenben a szakma oktatásában helyet kap a sajtójog is, amely távol áll a médiát jellemző alkotói tevékenységtől, viszont rendkívül hasznos, sőt szükséges tudásalapot szolgáltathat az újságírói munka során. Ez a harmadév meglepett az érdeklődésével, párbeszédkészségével, nyitottságával. Azzal is kiemelkedtek mások közül, hogy azért voltak pont ott, ezen a szakon, mert tudatosan ezt választották, ezt akarták, ezt szerették. A felvetett témákon, helyzeteken, eseteken gondolkoztak, volt véleményük és azt el is tudták mondani. Drukkolok nekik, hogy lendületükből ne veszítsenek, a szabadságukban korlátozást sose szenvedjenek, értékítéletükben pedig Justitia is helyet kapjon. (Újvári Ildikó)

Kép forrása: Szabó-Kádár Henrietta