Ez a negyedik félévem online. Ajtó bezárva, kávé lefőve, kis pokróc a vállamon, Teams elindítva, kódok beírva, kamera kikapcsolva, hang lenémítva. Megszokott lépések kavalkádja követi egymást, bár nem mindig ez a sorrend. Néha ágyból, az utolsó utáni pillanatban indul el a Teams, a tanár már rég felolvasta a névsort, én viszont csak akkor mutatom meg magam, amikor végre mindkét szememet három másodpercnél tovább nyitva tudom tartani. Ezután kamera kikapcsolva, hang lenémítva, hatalmas sóhajjal kimászok az ágyból, megkeresem a konyhát, friss kávét teszek a kis hűséges kotyogósba, a tanár meg közben mondja, mondja, mondja. Ő is unja már. Én is. A többiek is. Mégis mondja, mi pedig mégis hallgatjuk. Legalábbis nagyon próbáljuk. Gőzölgő kávéval a kezemben leülök a laptop elé, bekapcsolom a kamerát, figyelek, közben iszom magamba az életet és a tudást.

Lassan telik az idő. Sokszor lassabban, mint liciben matekórán, amikor a logaritmust tanultuk, pedig istenemre mondom, azok az órák aztán tényleg piszok lassan teltek el. Ez a lassúság mégis más. Kihat az egész napomra. Olyan, mintha belekerültem volna egy monoton mókuskerékbe, ahol újra és újra ugyanazokba a problémákba gabalyodunk, és nem látszik a fény az alagút végén. Ennek ellenére ez a mókuskerék idén kicsit színesebb. Különbözik az előző évitől, holott technikailag nem változott semmi, hiszen ugyanúgy online történik minden tanóra.

Ez a mókuskerék azért más, mert most végre nem a hepehupás vén Szilágyból jelentkezem be a FSPAC virtuális tantermébe, hanem a Monostor egyik kanyargós dombtetőjéről. Azért is más, mert most nem hiányolom az otthoni csendet és elégedetten alszom el a zajos éjszakában is. Más, mert velem együtt a csoport legjava Kolozsvárra költözött, így bármikor összefuthatunk. Más, mert ismét hozzá kell szoknom a buszozáshoz, a dugókhoz, a rohanó emberekhez, a város pezsgéséhez.

Visszaszoktam a jó otthoni zsíros és zakuszkás kenyérhez, értékelem az otthonról jövő meleg ételt, és egyelőre még a rántott húsra sem untam rá. Tulajdonképpen hiányzott. Hiányzott, hogy haza vágyjak, hogy a szüleimmel videócseteljek, és ha valami problémám van, akkor azonnal hívjam őket, nem pedig „elmondom majd, ha hazaérnek”.

Hiányzott az is, hogy eltévedjek, hogy még a Google Maps se tudja, éppen hol járok, hogy eltévesszem a buszokat, hogy követeljem rajta a bankkártyás fizetéskor a kis cetlit, hogy megbotoljak egy boltos rollerben és hogy nagyokat főzzek az új lakótársaimmal.

Ez a negyedik félévem online. Ajtó bezárva, kávé lefőve, kis pokróc a vállamon, Teams elindítva, kódok beírva, kamera bekapcsolva, hang lenémítva. Idén más lesz. Idén nem esek mély depresszióba attól, hogy éppen online oktatás van. Idén többet mosolygok a kamerába, és ha nem is, akkor is bekapcsolva tartom, hiszen a tanárok is bőven megunták már  – még a rendes oktatásban –, hogy a falhoz beszélnek, legalább látszólag tűnjön úgy, hogy valakit érdekel az online tömeg magányában minden élményszerűségétől megfosztottan elhangzó kétórás tömény kurzusanyag.