Milyen most, 2021-ben, elsőéves egyetemistának lenni? Erre a kérdésre már több szaktársam megpróbált választ adni, megírták tapasztalataikat, véleményüket, érzelmeiket. Kifejezték csalódottságukat, hogy nem ismerhetik meg kollégáikat, tanáraikat, nem láthatják az egyetem épületét, csak kívülről. Hangot adtak kimerültségüknek, amely a képernyő napi nyolc, néha tíz órán át tartó nézéséből fakad. Mindemellett viszont bizakodva várják, hogy majd ősztől – beoltva és maszkosan akár, de – tudjunk találkozni. Én ellenben más esetet mesélnék el. Olyat, amelynek sem felütése, sem zárása nem tartalmazza a remény lángját. Egy elsőéves groteszk tapasztalatát.

Ehhez a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán tanuló elsőéves egyetemista első féléves órarendjének ismertetésével kell kezdenem. A műfajismeret, helyesírás és számítógépes ismeretek mind olyan tárgyak, amelyek tudását elvárják a 21. századi fiatal újságírótól. Ám három másik tárgyat, a politikatudományokat, a kutatásmódszertant és a kommunikációelméletet felettébb fölöslegesnek véltük. Sokat mérgelődtünk a nélkülözhetőnek vélt tantárgyak esetében a temérdek olvasnivalón, tananyagon, de átvészeltük, azóta pedig kezdtük felfogni, hogy mégsem voltak olyannyira haszontalanok számunkra azok az órák.

Legtöbb társammal együtt a politikatudományok vizsgát a legutolsó dátumra, az első féléves szessziót záró vasárnapra hagytuk. Tanárunk, dr. Lőrincz József, a félév során temérdek információval ellátott bennünket, ami bőségesen elegendőnek bizonyult a szép vizsgaeredmények eléréséhez. A jegyeket néhány nappal később közölte is. Ekkor beszéltünk vele utoljára.

Kevesebb mint két hónappal később megrendülve értesültünk Lőrincz tanár úr hirtelen haláláról. Eleinte nem hittünk a hírnek, reménykedtünk, hogy tévedés, valaki másról lehet szó, de sajnos nem így volt. A lelkes tanárt, aki néhány héttel azelőtt még oly beleéléssel, oly lendülettel tartotta az előadásokat, magához hívta az Úr.

Magam is sepsiszentgyörgyi lévén elmentem a temetésre. A nyitott koporsó mellett állva néhány percig visszaemlékeztem óráira, és elmélkedtem egy keveset az első féléven. Ekkor döbbentem rá, hogy eddig még egyetlen egyetemi tanárommal sem volt lehetőségem előben találkozni, hiszen alig voltam Kolozsvárott az online oktatás miatt. Lőrincz tanár úr volt az első egyetemi tanárom, akit nem a képernyő mögött láthattam.

Ez a groteszk gondolat a temetés után sok napon át kísértett, és azóta is rengetegszer eszembe jut. A világjárvány alatt mindannyiunknak meg kellett vívnunk a saját harcunkat, bennem viszont ez a „találkozás” hagyta a legmélyebb sebet. Rádöbbentem, hogy az online oktatás megfosztott minket olyan találkozásoktól, kapcsolatoktól és tapasztalatoktól, amelyeket már sohasem fogunk tudni bepótolni. Azóta bárkinek beszéltem el a történetet, megrendülve, sajnálkozva fogadta, és talán még inkább világossá vált számára, hogy már többé soha nem lesz olyan a világ, mint másfél évvel ezelőtt volt.