Már nagyon rég kívánkoztam valami jó kis előadásra menni. Kedden lehetőségem nyílt végre eljutni egyre, a Mennyire. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem végzős színészhallgatóinak vizsgaelőadására, amelyet a  ZUG-ban tartottak. Kimondhatom, hogy ilyen színdarabhoz még nem volt szerencsém. Nem a mindennapi körülmények között, a szokásos „bemegyek a színházba, vagy operába leülök és végig nézem az előadást” sztori volt. Itt a színpadon székek voltak körbe rakva, és oda ültették a nézőket. Úgynevezetett, interaktív előadás volt, vagyis mi is be voltunk vonva a darabba, a közönségből bármikor közbeszólhattak, mesélhettek a saját életükről. A Mennyi? különböző emberi történetekről szólt, amelyet hat színész adott elő. Le a kalappal a hat egyetemista előtt. Bennem olyan érzéseket váltottak, ki, amiket egyáltalán nem gondoltam volna. Éreztem szomorúságot, dühöt, örömöt, haragot. Egy-egy történet mintha az én életemből lett volna kicsempészve, néha mintha magamat láttam volna. Volt szó Istenről-Sátánról, életről-halálról, szerelemről-gyűlöletről. Jónéhány olyan dolgot felhoztak, amelyeket talán észre sem veszünk már. Az emberek nem figyelnek egymásra, jóval inkább csak saját magukkal törődnek, a kapcsolatok nagy része nem őszinte, a furcsa embereket pedig kiközösítik.

Rengeteg olyan kérdést tettek fel, amelyre egyszerűen nem tudtam rögtön válaszolni. Csak hebegtem-habogtam. Olyan kérdések, amikkel nem foglalkozunk, mert azt érezzük nincs értelme velük bíbelődni. Elhangzott többek között az a kérdés, hogy „Szerinted létezik Isten?”. Ez az a tipikus kérdés, amivel már az ember inkább nem is foglalkozik, mivel úgyse jut egyről a kettőre. Egy másik kérdés, amit feltettek a jelenlévőknek, hogy „Mit csinálnál, ha lenne egy olyan nap, amikor bármit teszel, nem lesznek következményei? Ha nem lennének szabályok ”. Feleletként elhangzott a bankrablás, utazás, lopás, viszont sokan mondták, hogy ilyenen soha nem is gondolkoztak. Hát persze, hogy nem, hiszen korlátok között éljük az életünket. Mondhatni, hogy burokban. Erre a kérdésre én csak annyit tudtam felelni, „mindent”. Egy másik számomra érdekesnek bizonyuló kérdés a „Mitől félsz?”. Mindenki első reakciója, hogy a haláltól. Én sokkal inkább a magányt mondtam volna, hiszen senki se hallhataltan, ebből nincs kibúvó, ha pánikolunk tőle, akkor sem. Márta, akivel nem foglalkozott édesapja soha, és ez őt rettenetesen zavarta, úgy határozta meg, hogy „az élet lábujjhegyen járás a halálba”. Majd megkérdezte a hallgatóktól: „Szerintetek az élet szép?”. Volt itt igen, nem és néha felelet is. Én azóta is gondolkozom a válaszomon. Szerintem az életnek vannak szép, és vannak borzasztó részei. Ha hónapokkal ezelőtt kérdezik meg ezt tőlem, talán azt mondtam volna, hogy szép. Most… most talán azt mondanám, hogy nem igazán. Az élet egy göröncseges út. Hol beleesünk néhány mély gödörbe, hol pedig a magasba ívelünk, ahol úgy érezzük minden tökéletes.

Rám ez az egy óra, óriási hatással volt. Még hazafele a buszon zötykölődve is ezeken a történeteken, kérdéseken filóztam, kerestem a válaszokat magamban, és keresem továbbra is.

Parászka Emőke

Hozzászólások