Szexszimbólum, színész és legfőképp: szőke. Ez jut leggyakrabban eszébe az embernek Marilyn Monroe neve hallatán. Andrew Dominik idei, sorban negyedik filmjében, a Szöszi (Blonde) című életrajzi ihletésű drámában igyekezett az ötvenes évek egyik legkarizmatikusabb nőikonját úgy ábrázolni, ahogyan Hollywood korábban soha. Ezt sikerült ugyan mind operatőri, mind rendezői szinten megvalósítani, viszont az egyediség vagy az újdonság nem jelenti azt, hogy az adott alkotás kötelező módon jó is.

Andrew Dominik egyedi atmoszférájú filmet rendezett, amely a nézőben közel három órán keresztül ambivalens érzelmeket gerjeszt, éppen úgy, ahogy a főhős tapasztalta az életét. Az alkotás Norma Jeane Mortensent helyezi rivaldafénybe, a szeretetéhes, apakomplexusos kislányt, aki megteremtette Marilyn Monroe-t, és ezen a néven futott be a filmiparban.

Hiába igyekszik a védtelen Norma Jeane érzelmileg elhatárolni magát alteregójától, Marilyntől, ezt nem tudja teljes mértékben megvalósítani, hiszen van egy közös dolog, ami összeköti az egyszerű lányt Hollywood fényes csillagával: a teste. És ebben a kontextusban a test dologként való titulálása sajnos helytálló. Marilynt, amint megjelent a filmvásznon, tárgyiasították: a stúdiók, a rendezők és a rajongói is. Ebbe a jelenségbe csatlakozik a 2022-es nagyjátékfilm nézője is, mivel a főhőst játszó Ana de Armas indokolatlanul sokszor tűnik fel (fél)meztelenül a vásznon, képernyőn. Lehet ez az érzelmi és testi kiszolgáltatottság képi megjelenítése? Lehetne, azonban olyan szituációkban is ruhátlanul látjuk Marilynt, amikor az nem ad többletjelentést a jelenet értelmezésében. A film címe ilyen módon találó: nem titkolja, hogy a nő külseje alapján való megítélése, beskatulyázása és bemutatása központi elem.

Norma Jeane lelkivilágát szánalmasan kevés és gyatra módszerrel ábrázolják. Megtudjuk, hogy gyermekkori traumáin túllépni képtelen. Anyja mentális zavarral küzd, a film szerint kísérletet tesz lánya meggyilkolására, majd pszichiátriai intézetbe kerül, mivel nem tudja nevelni gyermekét. Az apa homályos folt, Norma Jeane csak képet látott róla, a férfit személyesen soha. Emiatt örök hiányérzettel küzd, és a film perverz módon illusztrálja a kialakult apakomplexust.

Marilyn Monroe-t, Norma Jeanet valószínűleg többrétű, árnyalt karakterként szerették volna ábrázolni, de ez a szándék megbicsaklott megvalósításában. Ana de Armas nagyszerű alakítást nyújt, alighanem mindent megtesz, amit a rendező elvárt, viszont ez nem menti fel a művet a karakterrajzolás pontatlanságát és kettősségét illetően. Igaz, ez talán Joyce Carol Oates számlájára írható, hiszen a forgatókönyv az ő életrajzi ihletésű, de erősen fikcionalizált regényét vette alapul. Mindenesetre az itt megjelenített Marilyn leginkább szánalomkeltő. Az életben ugyanolyan naiv, mint moziszerepeiben, elvileg intelligens, de erre csupán kétszer utalnak a két és háromnegyed órányi futamidőben (amikor Marilyn két híres színdarabot említ), és karakterfejlődésnek sem lehetünk szemtanúi. Karrierje természetesen felfelé ível, magánéletében viszont megmarad hiszékenynek, befolyásolhatónak, kiszolgáltatottnak olyan szinten, amit nehezen fogad el a néző. Ki nem hordott terhességeinek bemutatása eléggé együgyű. Mint Norma Jeane életében minden trauma, ezek az élethelyzetek is a múlt visszajáró kísérteteivé válnak, a CGI-magzatoknak pedig egyetlen félretájolt céljuk van: az érzékenyítés. A vetélés és abortusz ráadásul egy csipet áldozathibáztatással tálalva érkezik a fogyasztó elé.

A Szöszi vizuálisan is nehezen emészthető alkotás. Gyakran változik a képméret, egyes jelenetek színesek, a többi fekete-fehér, és ebben sajnos nincs meghatározott rendszer. Eleinte arra lehet számítani, hogy a színes képek Norma Jeane-t ábrázolják, a nőnek azt a változatát, amelyben régi és eredeti önmaga, máskor pedig az önkéntes kényszerből magára húzott Marilynként láthatjuk, viszont ezt a feltételezést a film többször is megcáfolja. Így nem enged más következtetést, minthogy a kísérletezés a képarányokkal és színekkel puszta művészieskedés, esetleg az atmoszférateremtésben játszik szerepet, növeli a zavarodottságot és a kettősségérzetet.

Arra a kérdésre, hogy amit látunk, az a meztelen valóság vagy pusztán a meztelen Marilyn, az utóbbi felvetés igaz. Dominik nem valóságlenyomatot vitt filmre, inkább a Marilyn Monroe-lét érzelmi vetületét hivatott megmutatni a nagyérdeműnek. Látványelemekkel, pszichológiai ráhatással és jelentős adag fölösleges meztelenséggel.

Kép forrása: IMDb