Ezek a mai gyerekek nem tudnak már játszani se. Ezek a mai gyerekek nem tudnak olvasni, számolni, még beszélni sem. Legalábbis szépen. Nem tudják, mi a tisztelet, hogyan kell eltölteni a szabadidőt helyesen, eredményesen, ezek nem csinálnak semmit. Válogatnak. Ruhát, ételt, hangulatot váltanak percenként. Hogy igen…

A mai gyerekek nem tudnak semmit. A helyükben én nem így csinálnám, ha ennyi lehetőségem és szabadidőm volna. Cserélnék is ezekkel a mai gyerekekkel. A gondtalan élet… Bezzeg, amikor én voltam annyi idős!

Gondos Borbála

  Tudod, mit kért Ildiéké gyereknapra? Telefont. Én nem telefonoztam nyolcévesen. Hogy akkor nem volt ilyen érintőképernyős okosmasina? Nem az a lényeg, ne forgasd ki a szavaimat. Ha lett volna telefonom, akkor se telefonoztam volna. Én irigy? Ezekre? Ne nevettesd magad!

A telefon arra van, hogy hívják egymást az emberek. Kit hívnak ezek? Jaj, hogy játszanak rajta? A telefonon. Milyen világot élünk, hallod-e! Nem ez a játék

, hogy ott simogatják s nyomogatják a kütyüt. A játék az, amikor kergetik egymást, tiszta kosz lesz a ruha, sárosak tetőtől talpig, kimennek a patak mellé, építik a gátat, fogják a békát, tudod te, az ilyen rendes dolgok. Na, az a játék! Bújócska, fogócska, esetleg társas, de abból se a mai hülyeségek. Nem arról van szó, hogy nem tudnám megérteni, csak egy ilyen fölösleges időtöltést így elkomplikálni… Minek? Ahelyett olvashatnának valami szépet. János vitéz, Toldi, Az arany ember, hogy művelődjenek. De nem, ezek ilyet nem olvasnak. Hogy igen!

Erről jut eszembe: tudod, mit kért Sárikáéké gyereknapra? Könyvet. Az ám, eddig meg is lennék elégedve, de Harry Pottert kért. Most mondd meg… Legalább olvas! Attól se a szókincse, se a tudása nem nő. Olvassa, hogy a boszorkányok vagy mifélék röpködnek a seprűn. Hogyne, ennyi erővel olvashatná azt is, mit írnak a légmentes szalámi csomagolásának a hátára, annyit ér. Mondjuk, az többet érne, mert a mai gyerekek minden mocskot megesznek, azt se tudják, mi van benne. Csomó színezék, tartósítószer, azért ilyen betegek.

Ja, megint eszembe jutott valami, fogózkodj meg: a Zitáéké, tudod, amelyik folyton beteges, nem tud hízni, mindig olyan sápadt, na, az. Azt kérte az anyjától, hogy végre mehessen pszichológushoz. Szégyen. Nem, nem az, hogy nem engedték eddig, normális, hogy nem. Tizenhárom éves, mi baja lehet, mondd meg őszintén. Szekálják a suliban? Kérlek! Mi mennyit csúfolkodtunk egymással anno? Hogy már nem olyan a csúfolkodás se? Dehogynem! Mi is voltunk gyerekek, csak jobbak. Gyerekebb gyerekek voltunk. Ó, internetes zaklatás, persze. Én azt se tudom komolyan venni. Most miért dől össze a világ, ha kitesznek róla egy fotót, s odaírják, hogy… Pont azt. Túl érzékeny, azért van hányingere mindennap, ha iskolába kell menjen. S attól a sok műételtől. S a telefontól.

Az énképe? Mentális egészség? Magyarázd már el, mi az. Tudod mit, nem érdekel, ez is ilyen mai baromság. Olyanok találják ki, akiknek a neve elé kell mondani, hogy doktor, de egy hűlést nem tudnak kezelni. Megvan az ember, ha nem gondolkodik annyit, s kicsit kimegy a friss levegőre. Nem ül egész nap bent a házban, nem telefonozik és nem olvas sületlenségeket. De ezeknek van idejük. És őszintén, semmi gondjuk nem lehet a mai gyerekeknek. Azok a gondok, amikkel mi a mi időnkben szembesültünk. Ma maguknak csinálják ezek, mert unatkoznak. Kutya is a jó dolgában veszik meg. El vannak kényeztetve. Nem tudják élvezni az életet.

Nekem nem ilyen volt az életem, nem unatkoztam. Nem is nyomtak mindent az orrom alá, meg kellett dolgozni ezelőtt a boldogságért. Nem válogattam, nem panaszkodtam. Jaj nekem, ha megpróbáltam volna! Én ezektől semmit se irigylek. Ezt a könnyű életet? Ugyan… Igen, nekik könnyű. Most könnyű. Nekem nem ilyen volt.