Ropog a világ a gyűlölet és gépfegyverek kattogásától. Még száz esztendő sem telt el a legutolsó világégés után, s immár ismét a háború szagát hozza a nyugati szél. Hogy milyen méreteket ölt majd a vérengzés, és még hány ember fog meghalni, az a nagyhatalmi vezetők döntéseitől függ. Kellett nekik világuralom… s aztán csodálkoznak, hogy időnap előtt agyvérzéssel szállítják őket a kórházba. Nem kis felelősség. Akármilyen apró döntéseknek óriási következményei lehetnek.

Megtörtént a baj Párizsban. Megtörtént a baj Libanonban. Brüsszel hisztérikus félelemben próbálja elhárítani az újabb tömegmészárlást. Félhetnek is, mert a bevándorlókkal érkező Iszlám Államot is tárt karokkal fogadták. Ne mondja senki, hogy erről nem tudtak a kormányok titkosszolgálatai. Meg kellett halnia több száz embernek ahhoz, hogy a világ ráeszméljen arra, hogy bizony komoly veszély fenyegeti Európát. Szegényke, ott kullog Amerika és Oroszország között, magatehetetlenül.

Igen, effajta gondolatok járják át az ember agyát, miközben magába fordulva, bambán szeli át Kolozsvár Főterét. A Deák Ferenc utcára áttérve megpillantottam valami szokatlant, ami kilendített szédítő gondolataimból. Hatalmas fekete táblák, tele írva fehér krétával. Before I die…, azaz mielőtt meghalnék… táblák. Tele emberi vágyakkal, fogadalmakkal, őszinte kifakadásokkal. Persze, a „rosszfiúk” itt sem tétlenkedtek, betűzdelve egy-két obszcén mondatot, de hát istenem… szabad világban élünk. „Mielőtt meghalnék… újra szeretném látni a családomat”, „Mielőtt meghalnék… feleségül akarom venni a szerelmem”, „Mielőtt meghalnék… fel akarom keresni az édesanyámat, aki nem akart engem”.

Az emberek megosztják a legnagyobb titkaikat a nagyvilággal, miközben sok barátjuk nem is tud ezekről. Beleolvastam mind az öt nyelvű táblákba, (igen, öt nyelven volt kihelyezve a táblasor: angol, román, magyar, francia, és német- szóval multikulturalizmusra egy panaszszó sem lehet), egyedül a franciát nem értettem. Pedig arra lettem volna a legkíváncsibb, hiszen azelőtt két nappal történt a párizsi vérengzés.

Ezután, akaratom ellenére azokra az emberekre gondoltam, akik a közelmúlt szörnyűségeiben, ártatlanul, egy ideológia, vagy akár a felelőtlenség áldozataivá estek. Nekik is voltak álmaik… eljutni a világ másik felére, vagy szülni egy focicsapatnyi gyereket. Elmegy szórakozni, és csak úgy spontán lepuffantja egy ember. Kész. Vége. Bárkivel megtörténhet, velünk is. Hiába szeretnek a szüleid, hiába van egy élettársad, hiába van jó karriered és pénzed, mert egyszerűen megszűnsz létezni, csak úgy. Az álmok megszűnnek veled együtt. Ez volt az a pillanat, mikor együtt tudtam érezni a holtakkal és hozzátartozókkal. Nem cseréltem le a Facebook profilképemet francia színűre, nekem elég volt az a pillanat. A kezembe fogtam egy krétát, s egy másodperc töredékéig az futotta át az agyam, hogy milyen lírai lenne, ha most, ebben a pillanatban jönne egy eszement és lelövöldözne mindenkit a téren, velem együtt. Majd letettem a krétát, és elmentem onnan, tovább a dolgomra.