Egyetem, első év, gólya. Új város, idegen környezet, ismeretlen emberek. Mi lehetne alkalmasabb ezek legyőzésére, ha nem egy gólyatábor Torockón?

Ez volt az az esemény, ami heteken keresztül lebegett a szemem előtt, amióta csak az egyetem megkezdődött. Aztán végre eljött a péntek reggel, amikor elindulhattam a megbeszélt helyre, ahol tudtam, hogy várni fognak rám az új barátaim, a tanáraim, na meg persze a busz, ami elvitt minket Torockóra. Idén már tizedik alkalommal szervezték meg ezt a tábort – említette Győrffy Gábor tanár úr. Hagyomány lett már, hogy minden évben a tanárok és diákok együtt megmásszák a Székelykőt, ez idén sem maradt el. A nagy csapat tehát útnak indult, voltak viszont páran, akik nem tartottak velük, köztük én sem, mert úgy gondoltam, kicsit nagy falat lenne számomra, inkább lent maradtam másod- és harmadéves társaimmal.

Jött a nagy ötlet, hogy amíg a bátrabbak túráznak, azt a néhány órát mi is érdekes módon kellene hogy eltöltsük, így útnak indultunk a falu központja felé, a kisboltba. Feltankoltunk rendesen 2,5 literes palackos sörből, és visszaindultunk, hogy amíg a többiek hegyet másznak, mi rendezzünk egy kicsi beerpongbajnokságot. Telt-múlt az idő, a sör fogyott, a hangulat egyre jobb lett. Miután a kirándulók visszajöttek, Kerekes Edit ismertette a Campus diákújságot, utána Branea Róbert mutatta be az Erdélyi Kárpát-Egyesületet, végül a vacsora következett. A Tóbiás Háznál volt szállásunk, de a legjobb ebben a kaja, ami fenomenális volt. Este jött a nagyenyedi borkóstoló, utána pedig buli és szórakozás, egy teljes éjszakán keresztül, hogy majd hajnalra lassan elcsendesedjen a tábor. Reggel mindenki lassan és óvatosan jött lefelé a meredek, nyekergő-ropogó lépcsősoron, ahol néhány (túl kevés) órával korábban az alkoholtól megbátorodva, ha kellett lépcsőfokokat átugorva szaladt fel.

Fotó: Bíró Noémi

Ezúttal a reggeli rutin valahogy mindenkinek más volt, fogmosás után a legtöbben szorgos hidratálásba kezdtek, jelezvén, hogy az este kicsit felöntöttek a garatra. Hamarosan mindenki asztalhoz ült, hiszen a reggeli és a jó meleg tea már várt minket, hozzáteszem, az is kifogástalan volt. Én, aki nem vagyok amúgy nagy teás, meg sem tudnám számolni, hány bögrével ittam meg azon a reggelen. Aznap volt még a Bezzeg, a mai fiatalok szakkollégium bemutatkozása, majd a Csibi László tanár vezette workshop, ami szerintem a tábor csúcspontja volt. Interjúkat készítettünk a torockói lakosokkal, amelyeknek témája az volt, hogy a pápa titokban Torockón járt, és annyira tetszett neki a hely, hogy eldöntötte, hétvégi házat építtet a Székelykő tetejére, és felvonót is hozzá, amit viszont csak ő használhat. Érdekesebbnél érdekesebb helyzetek alakultak ki, volt, aki nem tartotta jó ötletnek, de olyan is, aki tudott erről, miközben ez csak a mi agyszüleményünk volt. Miután tanárunk összevágta a rövid interjúkat, levetítettük. Volt ott hangos nevetés a javából, egy szó, mint száz, a végeredmény magáért beszélt. Ezután következett Prózsa Lilla, volt újságírás szakos diák Hakuna Matata című előadása a kenyai önkénteskedéséről, utána a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) mutatta be Rácz Éva és Vicsi Judit. Vacsora után következett a nagy beerpongbajnokság a másodéves Krasznai Csongor szervezésében, majd egy fergeteges éjszaka, tele játékokkal, tánccal és énekléssel.

Elérkezett az utolsó nap reggele, amikor mindenki fáradtan, de milliónyi emlékkel a háta mögött ült asztalhoz. Vasárnap délben még jó néhányan elindultunk a központban levő kis parkhoz, hogy egy jó hideg hargitai sör mellett mindenki elmesélhesse az előző este szerzett élményeit. Egy percig sem bántam, hogy elmentem a táborba, szerintem igaz barátokra leltem, és azok az emlékek örökre megmaradnak. Már most várom, hogy jövőre is ott lehessek Torockón.