A boszorkánytéma, puszta érdeklődő laikus szintjén már egy ideje foglalkoztatott. Gyerekkorunktól kezdve találkozunk a jelenséggel mint a mesék gonosz erőivel, fantasykönyvek, szépirodalmi alkotások, filmek szereplőivel. Ezeknek, bár vannak közös vonásaik, mégis sokban különböznek. Kíváncsi lettem: vajon találnék-e a valóságban hiteles forrást arra, hogyan alakult ki ez a sokrétű kép mágiával foglalkozó vén banyákról, fiatal, gonosz lányokról, akik rontást árasztanak másokra ördögi eredetű erejüket felhasználva. Úgy határoztam, utánajárok a témának, informálódom a képzelt világon túli boszorkányságról – így vezetett az utam a wicca boszorkányok kultúráját, vallási életét, szabályait és rituáléit ismertető könyvhöz, amelynek elolvasását azért is tartottam jó döntésnek, mivel nem régi néphiedelmekről írnak benne, hanem máig létező vallási csoportosulásról.

Ez nem maga Az árnyak könyve, hanem forrásmunka Gerald B. Gardner tollából, 1949–1961 közötti gyűjtéseiből. Ír ugyan rituálékról, nagyon röviden a használt mágiákról, ez utóbbiakat kevés konkrét, de érdekes példával szemléltetve, viszont mindezeknek a misztériumát nem fedi fel. Tudniillik a wiccák az egyik leginkább titoktartó csoportosulás – legfőbbképpen az üldözöttségük miatt.

Az árnyak könyvéről minden wicca önmagának készít saját változatot, ahová tapasztalatait, varázsigéit írja le. Fontos szabály, hogy egy boszorkány könyvében csak a saját kézírása szerepeljen, más testvéréé nem. Ennek nem misztikus magyarázatai vannak, hanem elővigyázatosság és félelem keltette indokai: ha üldöztetésre kerülne sor, mint annyiszor a történelem folyamán, és valaki a boszorkányok létét, boszorkányos tevékenységet alátámasztó bizonyítékkal áll elő (pl. egy wicca árnyak könyvével, amelyet eltulajdonít egy „művészetet gyakorló” boszorkánytól), akkor az ellenségnek ne legyen bizonyítéka arról, hogy az elfogottnak társai vannak. Ilyen helyzetek elkerülése végett ajánlott, hogy egy boszorkány megtanulja mindazt, amit a könyvébe leír, hogy megsemmisíthesse azt, ha meg kell szabadulnia hitbéli meggyőződése bizonyítékaitól.

Gardner leírja azt is, mi a boszorkány feladata, amikor vallatják. A Testvériségről nem ejthet szót, akkor sem, ha megtörne a kínzás terhe alatt. Ha igazat mond kínzóinak, utána le kell tagadnia: rosszul van, azt sem tudja mit beszél. Az igazat elmondani tilos, viszont, ha „repülésről, az ördöggel való lepaktálásról, gyermekáldozatokról, vagy emberhús evéséről” kérdik, azt kell felelnie: „Szörnyű álmom volt. Nem voltam önmagam. Őrület lett úrrá rajtam.” Tragikus végkimenetel esetében arról a boszorkányról, akit máglyahalálra ítélnek, gondoskodik a kovenje (kisebb wicca gyülekezet). Ha képesek rá, kimenekítik a börtönéből halála előtt, ha nem, olyan füveket juttatnak el hozzá, amelyektől kábulatba esik, és nem fogja érezni a tűz égetését, csak halála után az Istennő extázisát a túlvilágon.

A wiccák, valószínűleg félelmükből eredendően nem terjesztik hitüket az emberek között, sőt hárítaniuk kell, ha kívülálló faggatja őket – nagy a bizalmatlanságuk azokkal szemben, akik nem tartoznak a Testvériséghez. Kapcsolatuk a kereszténységgel elvbeli szöges ellentétek és hányattatásaik miatt főleg az elővigyázatosságra, távolságtartásra épül, és az általam olvasott könyv szerint nincsen ártó szándék, bosszúvágy a boszorkányok részéről. Mágiát a keresztények ellen nem használnak, csak szükség idején olyat, amely visszafoghatja erejüket, de kárt bennük nem tehet. Tanaikban vannak azért áthajlások: Az árnyak könyvében olvashattam egy bibliai igét, amelyet használnak és értelmeznek, és az ősi törvények értelmében, aki vét azok ellen, azt az Istennő a keresztény pokolba száműzi, ahonnan nincsen kiút, nincsen reinkarnáció.

Mindazokat, akik úgy hiszik, a boszorkányság a fekete mágiát használja, megcáfolják a wiccák: ők nem „paktáltak le a keresztények ördögével”, és törvényeik szerint tilos a mágiát ártó célokra használni. Azt tartják, hogy minden tett háromszorosan száll vissza rájuk, értelemszerűen az is, ha rosszat tesznek valaki ellen. Intéseik között az egyik legfontosabb: „Tégy, amit akarsz, de másnak ne árts!”

Rituáléik nagyon ceremoniálisak: a beavatási szertartásaik, előesték, napfordulók, napéj egyenlőségek néhány momentumban eltérő, de sokban hasonló módon zajlanak. Része a megtisztulási folyamat, korbácsütésekkel, és kezek-lábak megkötése. Fizikai durvaságot mutatnak a felsoroltak ugyan, de magyarázatuk szerint ezek a cselekedetek a vérkeringést szabályozzák. Emellett az ötszörös csók (amely igazából nyolc csókból áll: kettő lábakra, kettő térdekre, egy a nemi szervre, kettő a mellekre, egy az ajakra), meztelenség, mámor (füvek, alkohol, de nem túlzott mennyiségben), játékok, tánc akár szédülésig a szertartásaik része, mivel mágiájuk létrejöttéhez szükséges a „befolyásoktól mentes elme”.

A jó kedély és az erotika része a szertartásoknak, viszont az együttlét nem a nemi vágyról szól, hanem isteneik dicsőítéséről. Fontos ünnepeket a Nagy Rituálé koronáz meg, a Főpap és Főpapnő közösülése – ha nem valósítható meg, akkor jelképes formában, eszközeiket (férfi és női szimbólumaikat) felhasználva.

Ami garantálja a mágia létrejöttét, az az akarat és az ember önmagába vetett hite. Az eszközök minősége, milyensége kevésbé számít, mint az őszinte akarás. A varázsigék java „nincsen kőbe vésve”, szabadon átkölthető, viszont egyes vélemények szerint, ha a kimondottak rímbe szedve hangzanak el, nagyobb az esély a mágia beteljesülésére. Öngyógyításuk sokkal inkább pozitív gondolkodásból, mentális kontrollból ered, semmint a mágia használatából.

Vallásuk közel sem patriarchális, jelentős szerepek jutnak a nőknek, a női erőnek és hatalomnak, de inkább az egyenlőség elvén működik: mágia gyakorlásakor csak férfi és nő alkothat párt, azonos neműek nem – mester és tanítványa sem lehet azonos nemű.

A (wicca) boszorkányokra aggatott sztereotípiák nagyrészt hamisak. Mindenki által hallott elemei a boszorkányságnak, amelyekkel a könyv olvasása során találkoztam: a seprű és az abrakadabra kifejezés. Az előbbi használata május előes¬téjének megünneplésekor kap jelentős szerepet, játékhoz, tánchoz használják. Az Abrakadabra kifejezés feltételezhetően egy nagy felmenőnek vagy istennek a neve (ez nem kapott tisztázást), felbukkant egy igében.

A konklúzió: ha mindenki lehet az, aminek vallja magát, akkor boszorkányok igenis léteznek.

A wicca újpogány vallás. Elsőként Gerald Gardner amatőr brit antropológus népszerűsítette 1954-től kezdődően. Gyerekkorában Gardner Sri Lankán élt, majd fiatal felnőttként a Maláj-félszigeten, ahol behatóan tanulmányozta a bennszülöttek szokásait, mágikus szertartásait. Angliába visszatérve több okkultista csoporthoz csatlakozott, amelyek egyikéről meggyőződéssel hitte, hogy a kereszténység előtti pogány vallás maradványa, amelynek sikerült túlélnie a kifejezett elpusztítását célzó középkori boszorkánypereket (Margaret Murray antropológus, történész, néprajzkutató, egyetemi professzor akadémiai körökben később cáfolt boszorkánykultusz-hipotézise), majd eldöntötte, hogy újjáéleszti ezt a pogány vallást, és az okkultista gyakorlatokból, szabadkőművességből, mágikus szertartásokból stb. kölcsönzött elemekkel megalkotta a gardneriánus wicca tradíciót, amelynek mintegy kézikönyvét is megírta Az árnyak könyvében. A wicca vallást Magyarországon kezdetben elszigetelt kiscsoportokban (kovenekben) gyakorolták, 1998-ban jegyezték be hivatalosan a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyházát. A különféle kovenek alapelvekben azonos, de egymástól sok mindenben eltérő vallást gyakoroltak. A különféle tradíciók kikristályosodásával 2013-ban a(z állami szabályozások kényszerítő ereje miatt akkor már egy éve vallási egyesületté alakult) magyarországi wicca egyházból kivált a Berkano Wicca Tradíció. A kelta tradíció követői (később a KWHE visszakapta az egyház nevet és privilégiumokat, de nem tartozik a bevett egyházak közé) a wicca vallást a kelta hagyományokkal ötvözik, e téren természetes kapcsolódást látnak abban, hogy a mai Óbuda, Zala és Vas megye területén bronzkori kelta településeket találtak. A wicca dualista természetvallás, a férfi és női aspektus egyenrangúságának elfogadása mellett egy Isteni Párt tisztel, politeista (minden istent istennek fogad el, de nem fogadja el egy kizárólagos isten létét), animista (a wiccák szerint mindennek lelke van, ezért fokozottan környezettudatosak). A magát dogmáktól mentesnek valló vallás mindenki számára nyitott, követői mindennemű térítő tevékenységtől elzárkóznak, azt vallják, hogy mindenkinek saját egyéni világképe alapján joga van megválasztani a hozzá a legközelebb álló vallást.