JOE kritika

Most láthattuk, mi történik, miután mindenki kedvenc, hollywoodi sziget-, kastély- és poliptulajdonosa megnézte McConaughey Mudnak köszönhető karrierfeltámadását. E siker replikázásához Nicolas Cagenek pedig csak egy dzsungel törvényeihez igazodó vidéki várost, az ezeket működtető sötét egyéneket és felettébb visszafogott önmagát kellett igénybe vennie. Ja, és a gyerek főszereplőt, Tye Sheridan-t, csak fogták és kamera elé lökték.

 Mert ha Joe, akarom mondani, ha Nic Cage mond valamit, az úgy is lesz.

Hülyeséget és hasonlítgatásokat félretéve ugyan, a Joe egy meglepően hangulatos, időnként okos, majd összességében jó film. Még csak nem is, a ma már megszokott, olyan rossz, hogy már fantasztikus, őrült Nicolas Cage módra. Persze azzal sincs egy szál gond sem. Itt, a címmel omonim karakter, elvekkel próbálja visszafojtani belső démonjait, miközben a város velejéig romlott egyénei folytonosan rázzák a pofonfát. Joe pedig csak tisztességesen végezné a munkáját anélkül, hogy letenné az üveget. Az élete meg egyre bonyolódik, amikor színre lép a fenn említett Gary (Tye Sheridan), majd az alkoholista édesapja…

… aki azért nézett úgy ki, mint egy hajléktalan úriember, mert az is. A rendező (David Gordon Green) ritkán szokott helyi lakosokat stábtagként alkalmazni, ennek ellenére most megtette, a hajléktalanból színésszé vált lakos hitelesen tengett-lengett, párologtatta maga körül a levegőt, majd ütlegelte a gyermekeket.

A konfliktusok elsődlegesen Joe jellemének kirajzolódásában segítenek, de időnként éppen ő maga írja körül belső lényét meglepő tudatossággal. Ezekből már következtethetünk, hogy nem egy tipikus hős, igazi szellemi mentőöve, az emberekkel szemben tanúsított törődése. Mert amúgy úgy tűnik, hogy a rendező kijózanította Cage urat, tudatta vele, hogy milyen filmeket vállalt az elmúlt években és még a méhtartási engedélyét is megvonta tőle, aztán rejtett kamerával forgatta a mindennapjait. Más magyarázat nincs arra, hogy hogyan tud egy ember állandóan ennyire dühösen viselkedni.

Továbbá, a törvény sem mindig egyeztethető a saját szabályaival.

A film ezeket kellő visszafogottsággal kezeli és a másodlagos karakterek akkor is kellően élvezhetőek, amikor nem a főszereplővel interakcionálnak. Ezen túl a vékonyabb, de konfliktusokkal teletűzdeltebb fő történetszál is kellően jól zárul le. Az utolsó jelenet már a hollywoodi klisék pengéjén táncol, a mű általános tempója lassúvá válik, leginkább azoknak, akik a hiperaktív Michael Bay rajongói.

Szóval, ha a Kick-Ass után is akarsz egy (meglepően) jó Nic Cage filmet, vagy egy kompetens karakter drámát élvezni, itt az alkalom.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!

U.I.: Tudom én, hogy a Killer Joe volt a mcconaissance igazi katalizátora, de erről a műről túl kevesen tudnak, illetve a Joe – Mud párhuzam életképesebbnek bizonyult.