Sir John Everett Millais, angol festő és illusztrátor már gyerekkorában ügyesen mozgott a festészet világában. Ő volt a legfiatalabb művész, akit valaha is felvettek a Royal Academy Schoolsba, mindössze tizenegy évesen már ott tanult. Tehetségének köszönhetően rengeteg díjat nyert el műveivel, ezúton igen nagy hírnévre tett szert Angliában.

Dante Gabriel Rossettivel és William Holman Hunttal hozta létre Millais a Preraffaelita Testvériséget (Pre-Raphaelite Brotherhood, PRB) 1848-ban, fellázadva az akkori kortárs akadémiai művészeti oktatás ellen, ami állítólag erkölcsi komolyságot, őszinteséget képviselt, de ők unalmasnak, mesterségesnek találták. Számukra az ideált a Raffaello előtti művészet, a toszkánai festők alkotásai jelentették.

Az angol festő ugyan a romantika korában élt, de a Preraffaelita Testvériség elvei miatt festményeinek egy részére inkább a reneszánsz stílus jellemző. Ide tartozik Ophelia című műve is. A reneszánsz festészetre jellemző az általános szépség megjelenítése, a részletesség, az érzelmek átadása az arckifejezéseken és a testtartáson keresztül. A festményen az apró részletek kidolgozottsága szinte azonnal feltűnik. A természet illusztrálásához használt erős zöld színek visszaadják a természet szépségét, egyediségét, valamint hangsúlyozzák a sápadt, ezüst ruhában lévő nőalakot is.

Fontos megemlíteni William Shakespeare Hamletjét, hiszen ott ismerhetjük meg Opheliát. John Everett Millais azt a jelenetet ragadja ki a műből, amikor Ophelia beledobja magát a vízbe, majd hagyja, hogy a nehéz ezüstruhája a mélybe húzza – mivel Hamlet végzett édesapjával. James C. Harris esszéjében arról is olvashatunk, hogy maga a köznép nem tudta egyértelműen eldönteni a drámában, hogy a lány halála baleset vagy öngyilkosság volt, így az sem volt számukra egyértelmű, hogy keresztény szertartás szerint el lehet-e temetni Opheliát vagy sem. Ez az apró részlet azért érdekes, mert hasonlóképpen járt Elizabeth Siddal, a nő, aki John Everett Millais modellje volt ehhez a festményhez.

Több festőnek volt a múzsája Elizabeth, aki később Dante Gabriel Rosetti jegyese lett. Siddal súlyos ópiumfüggőséggel küzdött, első gyereke születése után pedig túladagolta magát. Amikor jegyese megtalálta a holttestét, elégette a levelet, amit a nő hagyott hátra neki, annak érdekében, hogy keresztény szertartás szerint kísérhessék el utolsó útjára.

Az angol festő nemcsak Ophelia alakját dolgozta ki részletesen, de magát a környezetet is. Talált egy olyan helyet a természetben – a Hogsmill folyót –, amit el tudott képzelni William Shakespeare művében a leírások alapján. Napi tizenegy órát festett a parton. Ez számára egyáltalán nem volt kellemes élmény, Thomas Combe-nak írt levelében többek között ezekről számol be: „(…) Megfenyegettek, hogy bíróság elé kell állnom szántóföldi birtokháborítás és a széna esetleges megsemmisítése miatt. (…) Annak is fennáll a veszélye, hogy a szél a vízbe fúj, és bensőséges kapcsolatba kerülök Ophelia érzéseivel, amikor a hölgy sáros halálába süllyedt. (…) Egy kép megfestése ilyen körülmények között minden bizonnyal nagyobb büntetés lenne egy gyilkosnak, mint az akasztás.” Még ha a körülmények nem is kedveztek a művésznek, sikerült precízen, realisztikusan megfestenie a folyót, illetve annak környezetét. 

A festmény domináns színe a zöld, ami egyfajta megnyugvást, kiegyensúlyozottságot, virágzást sugall, szinte vidámmá is teszi a képet, amíg észre nem vesszük a folyóban fekvő nőt. A barna színek földiességet, erősséget, a környezet rusztikusságát emelik ki, harmóniában a zöld árnyalataival. A háttérben kidőlt fa és sűrű növényzet zárt teret idéz, annak ellenére, hogy a folyó a szabadban található. Ezekkel együtt a moha és a nád keretet ad Opheliának, valamint kiemeli őt a mély, feketésbarna folyóból. John Everett Millais a virágokra is kifejezetten nagy hangsúlyt fektetett, olyan növények veszik körül Ophelia testét, amelyeknek fontos metaforikus jelentésük van: William Shakespeare is megemlítette a műveiben, valamint leírják a lányt, az életét, a sorsát. A viktoriánus emberek számára ezek a metaforikus jelentések egyértelműek voltak: a margaréta a lány ártatlanságát szimbolizálja, a csalán a fájdalmat. A szerelmet és a szépséget a rózsa eleveníti meg, a hűséget, tisztaságot és az ifjú halálát az ibolya képviseli. A lány, illetve a ruhája nincs erős színekkel kidolgozva, az élénk természethez képest sápadt, tökéletes kontrasztban van az erőteljes háttérrel. A fehér szín a tisztaságot jelképezi számos kultúrában, ezek mellett jelentheti az egyensúlyt, nyugalmat, semlegességet. Mindezek mellett Ophelia arca nem fejez ki szomorúságot, dühöt vagy bármilyen más érzelmet – amit érezne az ember egy szülő elvesztésekor –, inkább mondható kísértetiesnek, az látszik rajta, hogy elfogadta sorsát, várja halálát. A lány még lebeg a vízen, karjai ki vannak nyújtva. A ruháján látszik, hogy nagy súlyú és lassan a víz alá húzza, a vékonyabb rétegek még lebegnek a felszínen vele együtt. John Everett Millais a lebegő lányt is megfontolt precízséggel festette meg, modelljének, Elizabeth Siddalnak órákon át langyos vizű fürdőkádban kellett feküdnie, amit gyertyákkal próbáltak melegen tartani. Egy alkalommal komolyan le is betegedett a kihűlt vízben. A modell édesapja rettentően mérges volt, perrel fenyegette az angol festőt, amennyiben nem fizeti ki a lány egészségügyi ellátását.

A kép hangulata nem egyértelmű. A botanikus, mesébe illően megfestett természet elgyönyörködteti a nézőt, Ophelia megjelenése is szépséges, törékeny nő képét tárja elénk. Amennyiben a néző tisztában van Ophelia történetével, illetve a sorsával, már másképp tekint a festményre, egyfajta melankólia, mélabús hangulat jelenik meg.

Millais egyik legikonikusabb festménye az Ophelia, remek példa bemutatni a Preraffaelita Testvériség munkásságát, ideológiáját, képviselőik a romantika korában visszavágytak a reneszánszba: festményeiken a részletesség, általános szépség, perspektíva és térbeliség, testtartások, lélektaniság egyaránt fontos szerepet kapott. Noha a körülmények sokszor nem kedveztek az angol művésznek, de remekművet hagyott hátra az utókor számára.

Kép forrása: ART IN CONTEXT