Az utoljára felcsendülő Gaudeamus, az osztálytársak könnyes tekintete, búcsúbeszédek egyvelege, batyu a vállon, miegymás. Utolsó kis kapaszkodók a gyermekkorhoz. Ez az a pillanat, amikor megérti az ember az olyan mondatokat, mint az „örülj, amíg gyerek vagy” és „a felelősségvállalás nem sétagalopp”.

Eljut az ember egy bizonyos pontra, amikor „muszáj felnőnie”. Ki kell választania egy szakmát, egyetemet, s ez már nem olyan, mint a gyermekkorban elkövetett „rossz” döntések sokasága. Kezdetét veszi a felelősségvállalás időszaka. Az a korszak, amikor nem azért teszünk meg valamit, mert meg kell, hanem mert anélkül nem léphetünk majd egyről a kettőre. Amikor már nem áll senki a hátunk mögött, hogy szeretetből megdorgáljon, ha nem adtunk le időben valamit. Amikor magunkra vagyunk utalva, mi felelünk a döntéseinkért és ha mi nem teszünk meg dolgokat a saját érdekünkben, más biztos nem fogja. Az eddig biztonságot nyújtó iskolából már kitessékelve érzi magát a fiatal, a falon lógó tabló jelzi, hogy csupán emlék ezentúl az iskolának az az osztály, amely számára sok éven keresztül a családot jelentette.

Ballagás után a fiatal nyakába szakad minden. Nagyrészük elköltözik otthonról, tanulni megy az egyetemi városba. Ki bentlakásba, ki bérelt lakásba, de mindenképpen olyan dolgokkal kell szembenéznie, amikkel eddig nem kellett. „Kenyeret venni könnyű!”, „Én is ki tudom mosni a ruháimat”, „Boldogulni fogok” – mondja a frissen ballagott, hát… már nem diák. Az senkinek nem jut eszébe, hogy mégis hogyan kell számlát, büntetést fizetni, bérletet és bankkártyát kérelmezni, esetleg azokat a mélyről feltörő érzéseket kezelni, amelyek akkor járják át az embert, mikor a sok lepakolt csomag között áll és a szülők hazaindulnak, egyedül hagyva a már nem gyermeket, de még nem felnőttet az idegen helyen. Nem jut eszébe senkinek, mert ezt nem tanítják sehol.

Épp most van a ballagások időszaka. Elsőév végén ballagásra visszatérve, a sok csillogó szem, a lelkes arcok mögött látni, hogy ilyenkor az ember még közel sem felnőtt. Még mindig gyermeklélek dobog az ünneplőruha alatt. Mennyi mindent át fognak élni a következő egy év alatt, amit én már megtapasztaltam… Akaratlanul is sajnálom őket. Sajnálom, mert tudom, mennyire nem jó Mikulás napján arra ébredni, hogy nincs a csizmában csokoládé, karácsony után visszatérni a kisszobába, ahol már nincs karácsonyfa, fények és a meghittség úgy tűnik el, mint a kámfor. Mennyire fáj, ha egy rossz nap végén nem tudod megölelni anyát, apát, mert messze vannak. Mennyire rossz, hogy ezentúl a barátság nem alakul ki olyan egyszerűen, s hogy amúgy tényleg tele a világ rossz emberekkel, nem csak mendemonda volt. Mennyire jó, amikor levest lehet enni ebédre és mennyire tud hiányozni az otthon. Mennyire jól tud esni s mégis rosszul, hogy gyermeknapra az az ajándék, hogy nincsenek órák az egyetemen.

És akkor a ballagási ceremónia forgatagában hirtelen megérzed a közhelyes „örülj, amíg gyermek vagy” minden mélységét, és azon kapod magad, hogy irigykedve nézed az iskolások önfeledt nevetését, és összeszorul a torkod, hogy neked ilyenben már nincs részed.