Veteránozás mint hobbi és életérzés

Bár negyedik éve, hogy a kincses város második otthonommá vált, még sosem volt lehetőségem részt venni az itteni Román Retromobil Klub (Retromobil Club România, röviden RCR) rendszeresen megrendezésre kerülő őszi retróparádéján. Ugyanakkor odahaza, Sepsiszentgyörgyön még egyet sem hagytam ki, amióta 2015-ben a családom lengyel szocialista apró gépjárművel gyarapodott, így az egyetlen megoldás az volt, hogy az előre be nem tervezett nyolcórás vonatút árán mindkettőn részt vettem. Idén október 28-án Kolozsváron, 29-én pedig szülővárosomban lehetett látni a ritka járműveket.

De miről is van szó? Aki még sosem hallott a veteránozásról, annak az iménti felütés nagy eséllyel talány maradt, és, hogy ne hagyjak egyetlen tisztelt olvasóban sem hiányérzetet, szólok néhány szót erről a hobbiról. A harminc évnél idősebb járgányok oldtimereknek, avagy veterán autóknak minősülnek, tulajdonosaik pedig évente többször – rendszerint tavasszal és ősszel – az RCR megyei fiókjai által szervezett retróparádékon mutatják meg kincseiket klubtársaiknak és a program iránt érdeklődőknek egyaránt. Ilyenkor az autók szépen, katonásan beállnak egymás mellé, körbe lehet őket járni, lencsevégre lehet őket kapni, gazdáik pedig előszeretettel mesélnek a gyártóról, a modellről, a jármű előéletéről, beszerzéséről és felújításáról.

Ekképp zajlott a kolozsvári őszi retróparádé is idén: a Cora bevásárlóközpont parkolójában százhúsznál is több veterán autó sorakozott fel. Magától értetődő, hogy mindig a romániai és a néhai keleti blokk országainak gyártmányai vannak többségben – nem csupán azért, mert ezek mindmáig gyakrabban és olcsóbban fellelhetőek, hanem azért, mert ezekhez vannak lelki kötődéseink. Hiszen mindenkinek a családjában volt még régi Dacia, Oltcit, Lada, Trabant vagy Škoda, az országban pedig a bő tíz éve elindított roncsprogram előtt ők uralták az utakat. A találkozó vendégei voltak továbbá a régi Volkswagenek, Mercedesek és BMW-k, különböző terepjárók (Jeep, Daihatsu, ARO), a vidékünkön ritkán látott francia modellek (Citroën, Peugeot, Renault) és még gyérebben előforduló angol járgányok (Austin, Mini, Triumph). A közönség kedvencei az olyan igazi ritkaságok voltak, mint az amerikai Dodge Charger és a Corvette Stingray, vagy az olasz Ferrari Testarossa.

Másnap családunk Polski Fiatjában indultam a sepsiszentgyörgyi retróra, immár nem a nyálát csorgató bámészkodóként, hanem büszke autótulajdonosként. A Kovászna megyei találkozók néhány éve leltek új otthonra az (amúgy is korhű) egykori dohánygyár udvarán, és a megye méretéhez képest igen szép számban voltak veteránok – megközelítőleg száztizenöten. A felállás hasonló, nem sorakoztatom fel ismételten a márkaneveket, helyette inkább javaslom a fényképalbumok böngészését az RCR Facebook-oldalán, hiszen a fotók hitelesebben közvetítik a hangulatot. Ami a székelyföldi kisváros előnye Kolozsvárhoz képest, hogy az enyhébb forgalom lehetővé teszi az oldtimerek felvonulását a településen keresztül, amely nem csupán kiváló élmény számunkra, hanem lenyűgöző látvány a lakosságnak is.

Retrózni tehát sajátságos életérzés, amelyet az ember igazán csak akkor tud értékelni, ha maga is a szenvedély rabjává válik. Mivel a szakma túlmutat azon, hogy megcsodáljuk egymás veterán járgányait, feltúrázzuk a motrokat és hallgatjuk, ahogy azok duruzsolnak. A hangsúly sokkal inkább a közösségi élményen van: az új ismeretségeken és barátságokon, amelyek a közös érdeklődési körnek köszönhetően születnek, a történeteken, élményeken és kalandos utakon, amelyeket megosztunk egymással, a közös emlékeken, amelyeket évek múltán is felidézünk. Így hát nem csoda, hogy évről évre gyarapodik az autótulajdonosok létszáma, akit pedig egyszer megragadott ez a hobbi, az általában élete végéig űzi.

A fotót Klárik Lóránd készítette.