Kifejezetten vegyes érzelmekkel indultam életem első gólyatáborába pénteken. Kavarogtak bennem a tipikus gondolatok és rémképzetek, amelyek minden egyes gólyában ott vannak: nem igazán ismersz senkit, és a helyedet sem különösebben találod köztük. Az efféle mentális parazitáknak szerencsére nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, szóval vettem az indokolatlan holmikkal telepakolt táskámat, és nagy, határozott léptekkel elindultam.

Ezen a ponton megjegyezném, hogy nem az eseményekről való beszámolás vágya késztetett írásra, éppen ezért a továbbiakban nem is ezt szeretném taglalni, sokkal inkább megosztanám azt, mit adott nekem ez a hétvége. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – ismerős lehet Tamási kijelentése, mert szinte közhelyesre idéztük. Ezt leszámítva, ez számomra kedves mondat és jobban illik a jelenlegi lelkiállapotomhoz, mint bármi más. A pályaválasztásommal kapcsolatos minden bizonytalanságomat, hogy a döntéseim helyesek-e vagy sem, hogy egyáltalán van-e nekem helyem a sajtóban, egyszerre oszlatta el ez a hétvége. Olyan közösségbe csöppentem, amilyenhez hasonlóval eddig soha nem találkoztam. A késő esti mély beszélgetések, egy pohár frissen mosott pirostraktor-lecsengésű bor és tucatnyi nyitott személy társasága voltak az abszolút kedvenceim. Az az érzés munkált bennem végig, hogy lényegében itt bármiről lehet véleményem és ezt ki is nyilváníthatom, mert semmiféle megrovást nem kapok érte. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy itt számít a hangom. Hosszú órák teltek el eszmecserékkel és egyetlen pillanatig sem éreztem azt, amit eddig megannyiszor, hogy kevesebbként tekintenek rám csak, mert fiatal vagyok, csak azért, mert kezdő vagyok. Ahogy az egyik harmadéves lány megfogalmazta: „nem úgy kezelnek bennünket, mint tudatlan pályakezdőt, hanem úgy, mint jövőbeli kollégát”.

Rá kellett jönnöm, hogy az egészséges jellemfejlődés magánélet és szakma terén is azt kívánja meg tőlem, hogy amit érzek, gondolok, azt merjem kifejezni úgy, ahogyan érzem és gondolom. Nem azért, mert nem fogok tévedni, sokkal inkább azért, hogy tévedjek és ezáltal képes legyek fejlődni. Rengeteg témát érintve osztotta meg mindenki a gondolatait, a világnézetét és nekem véges-végig egy manó beszélt a fejemben, aki azt hajtogatta, hogy ide akarunk tartozni. Életre szólnak a tapasztalatok és a tanácsok, amikkel tanáraink elláttak bennünket. Külön élményt jelentett megismerni ezeket az embereket, a tanárokat, akik nem követelik ki a tiszteletet, ami magától értetődően van, hiszen nem tudod nem tisztelni őket és a felsőéveseket, akiknek az elfogadó és széles látóköre számomra példaértékű.

Amikor hazainduláskor felültem a buszra, csak arra tudtam gondolni, hogy a francba, én nem akarok visszamenni. Hatalmas leckét kaptam szakmából és életből egyaránt. Megismertem alaposabban és behatóbban az újságíró lét aspektusait, és rájöttem, hogy nagyobb kihívás lesz ez számomra, mint gondoltam, ugyanakkor eltökéltebb is vagyok, mint eddig. Minden nehézség, amire megmászhatatlan sziklaként tekintettem, most még nagyobb lett, de már látom rajta a kapaszkodókat és az igazi lényeg ebben van. Nem arról győződtem meg, hogy ez könnyű lesz, inkább arról, hogy legyen bármilyen nehéz, én ezt akarom. Azt hiszem, sikerült beleszeretnem a közösségbe. Az általa képviselt életérzésbe. S megtalálni benne az otthont.

Fotó: Deák Anita