Sárgán fénylett a régi utcai lámpa, ahogy kinéztem az ablakon. Semmit nem világított meg, emlékszem, a körülötte levő kis házikókból pislákolt még egy-két fény, de csak a karácsonyfadíszek színes égősora volt, nem más. Karácsony óta egy hét telt el nagyjából, szilveszter éjszakája volt. Szerettem ezt az időszakot. Éppen egy héttel ezelőtt indultunk a megszokott ünnepi programunkra. Előbb istentisztelet, majd a Lukács család felöltözik, és elindulunk házról házra kántálni. Anya utolsó pillanatban kapkodik, már nem tudja, hová tegye az utolsó finomságokat, az asztal, hűtő, kamra, minden tele van sült hússal, rántott pulykával, tormával töltött paprikával, de még legalább három más töltött valamicsodával, és annyi minden mással, hogy felsorolni se tudnám. Apa irodáját is második kamrává avatta, ott sorakoznak a hatalmas torták, sütemények, bejglik, kiflik, kalácsok és kekszek, de amit mind legjobban várunk, az a házikótorta, amit anya mindig, minden évben elkészít, de csak kifejezetten ilyenkor, máskor sosem. 

– Bori, én kilépek, már mindjárt behúzzák a második harangot. Majd gyere te is – szólt be apa az ajtóból, és hirtelen megcsapott a hideg, a hó illata, majd a cigaretta füstje. 

Persze, valahogy így lehetett, pontosan már én sem tudom, éppen az egyik fotelben üldögéltem, és próbáltam magamra húzni a kis bakancsom, miközben Noémivel valamin civakodtunk. Anya odalibbent, bekötötte a bakancsom, odaparacsolt, hogy húzzuk magunkra a kabátot, rám kötötte a rózsaszín sapkám, ő is maga köré tekerte a zöld, pöttyös kutyás sálját, amit apától kapott, és a prémes kabátját felvéve, még egyszer utoljára fát rakott a kályhába, hogy mire visszaérünk, jó meleg fogadjon. 

A templomkertben Gyöngyi néni fogadott, és megölelt, megpuszilt, majd egy karamellát tett a zsebembe A templomban beültünk a megszokott helyünkre, én anya egyik oldalán, Noémi anya másik oldalán, ráhajtottuk anya vállára a fejünket, és a melegben, áldott nyugalomban elszenderedtünk. Talán az istentisztelet közepén nyitottam ki a szemem, mert tudtam, el kell énekelnem a Kis karácsonyt. Ki is álltunk a többi gyerekkel, és megtöltöttük a templomot ünneppel. Mindenki mosolygott, a pici teret betöltötte a szeretet és a fenyőillat. Tudtam, a fenyőfát nem az angyal hozza, mi hoztuk le az erdőből, én és Noémi választottuk ki. A többi gyerek nem tudta, de nekem ez varázslatosabbnak tűnt, mint hogy angyalokban higgyek.

– Nagyon gyorsan hazalépünk, de ne vetkőzzetek le, mert megyünk Ági néniékhez kántálni, utána ők is mennek majd el otthonról. Jó? – kérdezte anya, de én elcsodálkoztam azon, hogy elkezdett szállingózni a hó. Ahogy beléptünk a konyhánkba, összegyűlt a nyál a számban, ahogy megéreztem a sok finom étel illatát. Apa is utolért bennünket, épp a perselypénzt számolták a presbiterekkel, amikor mi eljöttünk. Elloptam egy zserbót és azt rágcsálva mentem vissza a téli fagyba. 

Kicsiny Betlehemben megzendült az ének / Dicséret, dicsőség az ég Istenének / Kit oly régtől fogva szív repesve vártak / Megszületett megváltója / A bűnös világnak.

Házról házra mentünk és énekeltünk anyáékkal. A református énekeskönyv anya zsebében volt, tudom, mert a zsebét fogtam mindig, amikor mentünk az utcán. Én és Noémi tudtuk kívülről az éneket. Szerintem anyáék is, de milyen szép az, ha a pap és a papné a kis fekete borítású könyvet szorongatva énekelnek. Mindenhol megkínáltak valami finommal és minden néni egy kis pénzt nyomott a kezünkbe. Pedig sok helyen csak egy konyhából és szobából állt az otthon. Már akkor belesajdult a szívem abba, hogy milyen nyomor van bizonyos helyeken s mégis mekkora szeretet és öröm van az emberekben. Mindenki megtalálja az ünnepben a maga nyugalmát. Van, ahol csak egy ág van, néhány angyalhajjal díszítve. Van, ahol még annyi sem. Misi bácsiéknál, persze, minden gyönyörűen és tisztán csillogott, irigyeltem is, olyan volt a nappali, mintha egy katalógusból szedték volna ki. De ott nem is szerettem annyira lenni, mint például Juliska néniéknél, ahol akkora volt a konyha, mint Misi bácsiék fürdője, mégis sokkal több szeretetteljes pillantást kaptunk.

– Köszönd meg szépen, és húzd fel a cipőd, mert indulunk – súgta a fülembe anya Csodabogárék házánál, akit csak mi hívtunk Csodabogárnak, de valójában először Csúnyabogár volt, s csak utána váltott prefixet. Hazafele épp amellett a sárga fényű lámpa mellett mentünk el, amit most nézegetek szilveszter éjjelén. Otthon még várt ránk egy kántálás. Ahogy beléptünk, anya bepötyögte a fix telefonunkba Nampo és Nano telefonszámát. Én a telefonkábelt piszkáltam, aztán elengedtem, amikor megszólalt a telefonban Nano.

– Puszika! Hogy vagytok? Most értetek haza?

– Igen, igen! Nomi, gyere, itt vannak Nanoék! Gyere, énekeljünk – mondtam, és ahogy odaért Noémi, elkezdtünk megint énekelni, most talán a leghangosabban, a legszebben, de csak egy telefonkagylóba. Nem tudom, hogy jól hallották-e, már meg se tudom kérdezni tőlük…

Eltelt a karácsony. Minden este lefekvés előtt kinéztem az ablakon, és összefonódott a tekintetem az utcai lámpáéval. Aztán eljött a mai nap. Egy szobában aludtunk mind a négyen, én, Noémi, anya és apa. Négy egyszemélyes ágy össze volt tolva a szoba egyik felén, a másik felén sorakoztak a szekrényeink és középen a kicsi tévé. December 31-e volt, valahol 2006–2007 táján, és Hofi Géza karácsonyi kabaréját néztük. Apa és anya kacagtak, Noémi valamivel babrált. Én öleltem anya karját, kinéztem az ablakon és mielőtt elaludtam volna, ránéztem az utcai lámpára s annak a fényére, arra az otthonos, meleg, nekem nagyon kedves sárgára.