Satoshi Kon első filmje, a Perfect Blue nagy kihívás elé állítja a nézőit. A rendező későbbi filmjeiben is láthatjuk, hogy számára a valóság nem szilárd dolog, sokkal képlékenyebb, mint ahogyan azt a néző elsőre gondolná. A legtöbb filmmel ellentétben, a Perfect Blue többszöri megnézés után sem vezet megértéséhez, sőt. Ezt az alkotást nem megérteni, hanem átélni, megtapasztalni kell. 

A film fő motívuma a kettősség, ami fellelhető a főszereplő, Mima Kirigoe sztár énje és hétköznapi énje közt. Mima identitásának java részében popsztár, ezért, amikor munkát vált, egy része megcsorbul, elveszti az avatárja feletti hatalmat, amit mindaddig épített. Innentől veszi kezdetét a nagyon erős karakterdráma, amelyben egyik szereplő identitáskrízisét nézhetjük végig, azt, hogy milyen két létállapotban élni, és milyen, ha e között a két állapot között hatalmas a kontraszt. Amint a főszereplő elkezdi megkérdőjelezni a valóságát, a filmben a jelenetek elkezdenek összefolyni, megnehezítve ezáltal a néző számára is a cselekmény követését. Egyetlen pont biztos a történésben, az, hogy Mimát támadás veszélye fenyegeti, mert egy megszállott rajongója nem tudta elviselni, amikor az énekes visszavonult. Nemcsak a megszállott rajongó üldözi a főszereplőt, hanem Mima mondhatni önmagát is kergeti, elkezdi látni a régi, popsztár énjét, ezáltal létrehozva egy folyamatos belső konfliktust a külső fenyegetés mellett. 

A Perfect Blue nincs stilizálva, mint az akkori legtöbb anime, realisztikusan van megrajzolva és megírva. A legtöbb karakter átlagosan néz ki; kivételt képeznek a filmbeli színészek és sztárok. Éppen emiatt valódinak, átélhetőnek tűnik a cselekmény, amikor pedig szörnyű dolgok történnek, nehezebb elhatárolni magunkat ezektől.

A film központi kérdése az, hogy hol „végződik” az ember és hol kezdődik az „avatárja” – a publikum számára létrehozott képe – és hogy mi történik, ha elveszíti az uralmat efölött a kreált identitás fölött. Megjelenik a legtöbbünk által érzett félelem, miszerint nem úgy érzékel a környezetünk, ahogy azt mi szeretnénk és felvetül, hogy mi történik, és mi fog történni, ha ez a percepció valósággá válik. Mi marad, ha megfosztanak minket az identitásunktól? Marad egyáltalán valami? Ezek a kérdések és félelmek a szociális média folyamatos térnyerése miatt relevánsabbak, mint valaha. Ma sokkal könnyebb sztárnak lenni, mint a 90-es évek Japánjában, amikor csak egy bizonyos kiválasztott embercsoport juthatott ahhoz a privilégiumhoz, hogy avatárt hozzon létre a nyilvánosság számára. Ma sokkal könnyebben juthat az ember nagyszámú követőbázishoz és emiatt lesz Satoshi Kon horrorja sokkal igazibb és sokkal átélhetőbb.

Kép forrása: imdb