■ A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

Péter Csongor:  A boldogsághoz

Átkozott e szó, „Boldogság”

Nem talál rá minden emberre,

Reménytelen álmában a vidámság,

Virradatra, mint a madár elszelel.

Megvontad tőlem Magad,

Nem szüretelek nagy lugasodból!

S amíg más a bőségtől dagad,

Engem megejt lassan az éhhalál.

Adtál egykor esélyt, megszagoltalak, 

Bódító voltál, s nekem a világ kellett,

Az Angyal elszálltával megtagadtalak,

S elrejted Magadat azóta előlem.

Keserű a sors, oly nehéz a bánat,

A Fonál mindig szétmállik kezemben

Talán a labirintus végén valaki várhat, 

Ha az úton nem lelem meg vesztemet…