Csalfa dolgok ezek az álmok, igaz? Az ember képes akár egy egész életet feláldozni azért, hogy megvalósítsa és elérje őket. Végigharcolja a csatákat, legyőzi az ellenségeket, lehajtott fejjel, csak a célra koncentrálva, mindent egy lapra fel téve küzd azért, hogy megvalósítsa önmagát és mindazt, amiről úgy hiszi, hogy neki van ígérve. Mert elhiszi, hogy övé lehet a Kánaán. Aztán mikor ott van a kapujában, amikor már úgy érzi, hogy végre összeállnak a kirakós darabkái és fölszállni látszik a köd, akkor jön az utolsó, mindent eldöntő pofoncsapás.

Mert mi van akkor, ha a csak a célvonalat átlépve derül ki, hogy átverés, színjáték volt az egész, mi van, akkor, ha mindvégig csak egy délibábot kergettél, mi van akkor, ha az a siker még sem olyan édes, mint azt megírták a nagykönyvben? Mi van akkor, hogy ha a győzelem valójában súlyos vereség?

Mert minden történet nem kaphat boldog befejezést. Minden álom nem válhat valóra. De akkor a vesztesekről mért nem szól soha a fáma? A legyőzöttek miért nem írhatnak történelmet? A bukottak talán nem küzdöttek eleget? S kit lehet hibáztatni ilyenkor? Az álmot, ami megbolondított, ami elcsavarta a fejeket, ami mindössze csak füstbe ment terv lett? Vagy hadd ócsárolja csak saját magát, hisz miért volt olyan balga, hogy elhitte, hogy ő bármire képes, miért gondolta azt, hogy ő jobb, mint a többi, miért próbált a lehetetlennel játszani? Esetleg épp, hogy a többiek, ők, azok a ludasak, mert azt mondták, hogy nem tudod, képtelen vagy rá, esélyed sincsen, te meg bizonyítani akartál, megmutatni, hogy csakazértis! És végül mégis nekik lett igazuk. Ők győztek! Nem te.

Most meg mindenki rajtad nevet. Mindenki téged kritizál. Mindenki azt hangoztatja, hogy ő megmondta, ő bizony tudta már jó előre. Te meg magasra emeled a fejed, összeszorítod a fogsorod, lehunyod a szemed, és azt mondod: csakazértis!