Hollywood három évtizede próbálkozik megfilmesíteni Cormac McCarthy magnum opusát, a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen című, leginkább brutalitásáról híres western-/antiwestern regényt. Na de mégis miért nem sikerült ez az elmúlt három évtizedben bárkinek is?

Kár lenne tagadni, hogy a mai napig nem születnének jó filmek ismert és elismert könyvekből. A már sikeres könyv remek alapja lehet a sikeres filmnek (vagy többnek is), gondolok itt például a Gyűrűk ura trilógiára vagy éppen bármelyik Stephen King-adaptációra. A Véres délkörök szerzője ebből a szempontból is sikeres, ő írta a 2007-es Nem vénnek való vidék és a 2009-es Az út című filmek alapjául szolgáló azonos című regényeket is, előbbi többek között négy Oscar-díjat is kapott 2008-ban. 

Na de mi a helyzet a lassan negyven éve kiadott mesterművével, miért ilyen nehéz megfilmesíteni? Az első szempont a már említett nyers brutalitás. A regény a 19. század közepi vadnyugaton játszódik, ahol a Kölyök nevű karakter csatlakozik a Glanton-bandához, akik olyan brutális dolgokat követnek el leginkább indiánok ellen, mint skalpolás, kínzás vagy éppen tömeggyilkosság. Ezek miatt a film készítői olyan akadályokba ütközhetnek, mint a korhatári besorolás vagy az indián népcsoport megsértése (főleg, hogy manapság mennyire nehéz bármilyen etnikum elleni erőszakot képernyőre vinni anélkül, hogy betiltanák az adott filmet, sorozatot). Ezek a dolgok pedig szerves részét képezik a regénynek, szóval elengedhetetlen az ábrázolásuk. A másik fontos szempont a karakterek. A legtöbb hollywoodi film egyik közös pontja a szereplőkkel való szimpatizálás, azonosulás, ilyenekből azonban a Véres délkörökben alig van, amely kevésbé befogadhatóvá teszi az amúgy is párját ritkító brutalitásban nem szegény regényt. Emellett tele van komplex karakterekkel, akiknek a megismerése nehezen megvalósítható filmes formában néhány perc játékidő alatt. Következő a hiányos vagy nem egyértelmű dialógus, a regény szereplői viszonylag keveset beszélnek, leginkább cselekedetekkel kommunikálnak, az a kevés is, amit mondanak, gyakran misztikus, nehezen érthető, ami tovább nehezíti a befogadhatóságát, élvezhetőségét. Emellett McCarthy gyakran használ narratív kétértelműséget, szimbolikát és egzisztencialista elemeket, amelyeket nem feltétlenül könnyű filmen megalkotni. Továbbá, bár ez nem feltétlenül megoldhatatlan a jelenkori filmtechnikával, a regény zord western színterét, a szereplők (leginkább Judge Holden karakterének) külsőségeit is macerás lehet megjeleníteni. 

Ebben az évben újabb rendező jelentkezett a feladatra, hogy filmre vigyék a Véres délköröket. A rendező John Hillcoat, az egyik producer pedig maga McCarthy lett volna, ő viszont idén júniusban 89 éves korában elhunyt, így sosem láthatja majd hírhedt művének filmváltozatát. Bár nem lehetetlen vállalkozás filmre vinni, inkább az a kérdés, érdemes-e. Az, hogy az adott alapmű jó és sikeres tudott lenni, nem garancia a film sikeréhez, gondolok itt olyan filmekre, mint amilyen a Sorstalanság is. Ilyen regény mindenképpen jó, igényes és az alapműhöz hű filmverziót érdemel. Addig is mindenkinek bátran ajánlom, hogy tegyen egy próbát a könyvvel.

Kép forrása: Literary Hub