„A színészet olyan, mint egy színes pokol” – fejtette ki Bokor Barna, akivel egy kellemes kávézóban beszélgettünk. Bokor Barna ismerős lehet a vásárhelyiek számára, a Szovátáról származó, 30-as éveiben járó színész kalandos életét nem csak a rádiózás és a színészkedés alkotja: Egyiptom útjait is végigjárta, valamint annak idején laposra verte kézilabdában a magyar válogatottat. A tehetséges, népszerű színész külföldi utazásairól mégis hazatért, szíve hazahúzta az itthoni színházhoz. Jelenleg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja. Bokor Barnával regényes életútjáról, a színházhoz, szerepeihez való viszonyáról beszélgettünk.

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy a színészi pályát választod?

– Nem volt tudatos döntés, hanem egy folyamat, ami odáig vezetett, hogy a színire kell felvételiznem. Mindvégig kísért egy hajlam, gyerekkoromban mindig mondtam verseket óvodában, szerepeltünk, és nekem nagyon sokat segített, hogy rengeteget táncoltunk, és ugye az is egy színpadi szereplés volt. Már ott meghatározódott és kirajzolódott, hogy színpadi pálya felé kell orientálódnom. Nyolcadik után Székelyudvarhelyre mentem sportiskolába, mert a pályám úgy alakult, hogy a sport is elég meghatározó lett számomra, a kézilabda főként. Még mielőtt felvételiztem, elmentem egy kereskedelmi rádióhoz, ott dolgoztam egy évet. Miután elvégeztem a középiskolát, muszáj volt valahova felvételizni az egyetemre, mert jött a katonai behívó, és nem akartam elmenni katonának. Négy év intenzív udvarhelyi sportiskola kész katonaság volt. Eldöntöttem, felvételizek színire, anyukám összeválogatta nekem a verseket, tehát nem én tapostam ki ezt az utat, hanem egy kis szülői ráhatás is volt a dologban. Felvételiztem, s akkor derült ki, hogy itt a helyem. Azelőtt nem láttam túl sok színházi előadást, sok közöm nem volt a színházhoz. Senki sem ellenezte a választásom, viszont én most úgy vagyok a gyermekeimmel, hogy nem bánnám, ha nem a színészetet választanák.

– Milyen gondolatokkal vágtál neki az egyetemnek?

– Nagyon kíváncsi voltam, nem ismertem a szakmát. Sokan már eleve felkészülnek erre, pedagógiát végeznek, előképzettségük van, látnak előadásokat, tudják, hogy miről szól a szakma. Számomra elkeserítő volt szembesülni azzal, hogy vége a hétvégéknek, vége az emberi kapcsolatoknak, annak, hogy normális emberi életet élhessek. Ez egy nagyon zárt társadalom, komoly lemondásokkal jár. El kell felejteni, hogy fent tudsz tartani kapcsolatot a barátaiddal, kegyetlenül lemorzsolódnak a dolgok.  Kemény áldozatvállalás, amit akkor nem tudtam, időközben kellett rájönnöm, ehhez hozzászoknom, és mind a mai napig okoz nehézségeket. Manapság is felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon jó helyen vagyok-e, milyen emberi életet élek. Lényegében az egyetem nagyon jó volt, egy nyitás. Jóval szélesebb rálátást kapsz a világról, az emberi lélekről, a dolgokról.  Az egyetemi évekre boldogan gondolok vissza, sokat tanultam, és persze azóta is tanulok, mert ez egy olyan szakma: folyamatosan tanul az ember, ha megállsz a fejlődésben, akkor bezáródtál és betokosodtál.

– Első fellépésedre hogyan emlékszel?

 – Katasztrófa volt. Másodévesen választottak ki egy darabba, mert az akkori negyedéves szereplőkkel valamilyen problémák adódtak. Az egyik másodéves kollégámmal együtt játszottunk két főszerepet, egyenesen a mélyvízbe dobtak, nesze, kapálózz. Úgy is éreztem magam, mint aki folyamatosan kapálózik, de végül is legyőztük ezt az iszonyatosan nehéz időszakot és a darabnak nagy sikere volt. Ilyen szempontból nagyon jól indult a pályám, hogy már másodévesen ekkora szerepben játszhattam, és rengeteg pozitív dolog történhetett velem. Azt nem mondanám, hogy jól is folytatódott.

– Egyetem után kikerültél Veszprémbe, az ottani színházhoz. Milyen volt az ott eltöltött idő?

 – Jó is volt, meg nem is. Egyszerre töltött el jó érzéssel és rosszal, mert annak ellenére, hogy az ottani emberek nagyon befogadóak voltak, szerettek, mégsem tudtam beilleszkedni. Nekem a hazai közeg nagyon meghatározó. Megpróbáltam elmenni többször idegen helyekre, és mégis mindig hazahúzott a szívem. Veszprémben másfél évet töltöttem, fél évet pedig Egyiptomban, idegenvezetőként. Ez is egy nagyon izgalmas időszak volt. Amikor elmentem, még nem volt annyi robbantás, csak később, emiatt megcsappant a turisták száma. A         kalandért választottam az idegenvezetést: Egyiptom, hajókázás a Níluson – egy nagyon jó időszak volt. Megbetegedtem, ott a vérhas mindennapos     dolog. Megállsz az út szélén, megeszel egy tojást és másnap csodálkozol, hogy kórházban vagy. Volt egy olyan eset, hogy hazaküldtünk egy lányt, aki férjhez akart menni otthon, feltettük a repülőre. Aztán jött a férje és kereste, hogy hol van a felesége. Persze mi ezt nem tudtuk, hogy mivel játszunk. Késsel rohangált utánunk a reptéren, autós üldözés lett   belőle. Megérkeztünk a barátainkhoz, és ott volt egy gyerek, aki úgy szerelte le a kést, ahogy a filmekben. Rengeteg ilyen sztorim van, de akkor estig mesélhetnék, és egy óra múlva fellépésem van.

– Hazatérésed után a Tompa Miklós Társulathoz szerződtél. Milyen maradandó élményeid vannak a kezdetekről?

 – Nem volt egy kimondottan jó időszak szakmailag. Rengeteg rossz előadásban játszottam annak idején, és ez nem tesz jót az ember lelkének, ha szakmailag nincs jó közegben. Mi naponta ezt csináljuk, erről szól az életünk, a hétvége, ünnepeink alig vannak, szerencsés esetben karácsonykor két nap. Nagyon fontos, hogy amit csinálsz, az minőségi legyen, ha nincs meg az elégtétel, az valahol visszaüt. Később persze megváltozott a helyzet.

– Melyik színdarabbal arattad a legnagyobb sikert?

– Közönségsikert könnyebb elérni, szakmai sikert ritkábban, de ilyen is volt pályám     során. Többnyire a zenés előadások népszerűek, ilyen például a My Fair Lady vagy a Csárdáskirálynő. El tudtuk énekelni és játszani olyan szinten, hogy sikeres legyen. De ezzel nem szabad elbizakodni, a közönség tombolása mulandó. Februárig ünnepelnek, aztán egy másik darabban megdobnak paradicsommal. Ma is szerepelek a Fekete Péterben, szintén sikeres előadás, amire nem lehet jegyet kapni. Ezek a darabok valamilyen szinten a siker mércéi, de nem feltétlenül szakmai siker.

– Milyen a hangulat a színfalak mögött?

– Ez attól függ, mennyire motiváltak az emberek, mennyire érzik jól magukat abban a munkafolyamatban, amit éppen csinálnak. Ha valami nincs rendjén, az a színészek között is előbb-utóbb feszültséget okoz. Ez lehet a szereposztás miatt is, de ezek általában az első három nap után megoldódnak. Nyomás alatt derül ki, hogy kik vagyunk valójában, ezért mi, színészek nagyon jól ismerjük egymást. Ahogy Popper Péter fogalmazott: „színes pokol” az egész színészet.

– Mesélnél a nehézségekről?

– Mindennek van árnyoldala, ha valami nagyon jó, akkor az biztosan nagyon nehéz. De minden munka áldozatokkal jár, s amikor rátettem erre az életem, egy idő után már nem nyavalygok. Kérdés, hogy az ember tisztában van-e ezzel, amikor ezt a szakmát választja? Én nem voltam tisztában vele, de idővel edzettebb leszel testileg, lelkileg, szellemileg. A szövegtanulás terén is adódnak nehézségek. Mi nem szöveget, hanem helyzetet tanulunk. Tisztában vagyok a helyzettel, nyilván a szöveggel is, de adott helyzetben csak adott szöveg következhet. Tehát, ha most el kellene mondanom valamelyik darabomból egy szöveget, nem tudnám,      viszont abban a helyzetben szinte automatikusan előjönne. Nyilván otthon is kell tanulni szöveget, felkészülten megyek próbára, ez a minimum, hogy a színész tudja a szöveget. Nehéz viszont a lélekjelenlétet megtartani a színpadon, fenntartani a szereplő karakterét.

– Mennyire tudsz azonosulni a karakterekkel?

– A cél inkább az, hogy mennyire éled bele magad és mennyi karaktert kell eljátszanod. Jelenleg hét szerepem van egy darabban, egymás után. Kilépek, átöltözök, női ruhát veszek fel, két másodperc alatt történik az egész, itt nincs teljes azonosulás. Ilyen helyzetekben nincs lelki elemzés. Az azonosulás a pillanatban történik meg, például amikor magamra kapom a női jelmezt, akkor nőnek érzem magam. Állandóan azonosulunk, ebben a pillanatban is: én vagyok Bokor Barna és nyilatkozok, de ki az a Bokor Barna, aki nyilatkozik? Mindig fel kell tenni ezt a kérdést. Belemegyek egy másik helyzetbe, és megvizsgálom annak mély lélektani dolgait. Azok a jó szerepek, amelyek nem hasonlítanak rám. A hozzád közeli szerepeket nehezebb játszani, mert köze van hozzád. Nekem szükségem van arra, hogy keressek, hogy egy kicsit eltávolodjak. Negatív szerepet például jobban szeretek játszani, de többnyire a szerelmes, szépfiú, jófiú szerepeket kaptam, ezekből már tényleg elegem van. Ebben a szakmában rengeteg dolog okozhat nehézséget. A színésznek tudnia kell meztelenkedni, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Mi, emberek mindig ragaszkodunk ahhoz a képhez, amit felépítünk magunknak, és mögé bújunk el. A színész ezt nem teheti meg, ő nem rejtőzhet el, rá kell vezetnie, hogy merj önmagad lenni. A néző felhőtlen szórakoztatást akar kapni, hogy eltávolodjon a nehéz hétköznapoktól, egy másik valóságot remél.

– Mit jelent számodra a színészet?

– Szintem mindent jelent, de ami a legfontosabb, ez az élő jelenvalósága a dolgoknak, amit a pillanatban, a megismételhetetlenben tudsz átadni, ami csak egyszer van. Az egyetlen lehetőség közölni, átadni valamit az embereknek, lehatolni a lélek rejtekeibe és ott maradni. Csodálatos misztérium, ami kis csúnya világunkban történik, egyszerre szép és egyszerre csúf, egyszerre nehéz és egyszerre könnyű. Egy paradoxon, már nem tudok mást csinálni. Nem vagy a magad ura, viszont mikor fellépsz a színpadra, csak a magad ura vagy.