Interjú Dimény-Haszmann Árpáddal

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Mindig is érdekelte az írás. Újságíróként kezdte pályáját, jelenleg vezető szerkesztőként dolgozik a Székely Hírmondónál, emellett két önálló verseskötet is a nevéhez fűződik. Dimény Haszmann Árpád jelenleg Csernátonban él feleségével és három gyerekével. Otthonában – ahol kívülállóként is érezhető volt a meghitt családi hangulat – beszélgettem vele karrierje kezdetéről, versesköteteiről, céljairól.

– Kézdivásárhelyen születtem, amolyan „kulcsos gyerek” voltam. Azokat a gyerekeket hívták így, akiknek a szülei késő délutánig dolgoztak, ők pedig a kulcsot a nyakukba akasztva hordták. Önállóvá váltunk ezáltal, megvoltak a feladataink. A húgomat sokszor hoztam haza az oviból, én rendeztem. Belenevelődtünk a házimunkába is, az ételt megmelegíteni, önállóan tanulni nem volt gond, takarítani is szerettem. A gyermekkoromról csak szép emlékeim vannak. Manapság, amikor megyek meglátogatni édesanyámat, felidézem azokat a helyeket, ahol egykor játszottunk, és szomorúan látom, hogy mára teljesen megváltozott minden. Akkoriban volt egy hatalmas parkoló, ahol alig volt egy-két autó, ott rúgtuk a labdát egész nap. Most gyakorlatilag alig van egy tenyérnyi hely, ahol két gyerek lábteniszezhetne, tele van minden autókkal. Az egykori játszóterek helyén is parkolók vannak. Sok minden változott tehát, és úgy érzem, hogy nem jó irányba. Felgyorsult a világ. A mi gyermekkorunkban nem volt internet, nem volt telefon, nem voltak ezek az úgymond hasznos dolgok, melyek megváltoztatják a mai gyerekek életét. Ha elmentünk valahova, meg volt mondva, hogy hányra kell hazamenni. Az időt maximum az tudta, akinek volt karórája, nem volt mobiltelefon, amin a szülők felhívhattak. Szabadabb életünk volt, egész nap kint voltunk az udvaron, rúgtuk a labdát, bújócskáztunk, kergetőztünk. Ehhez képest a mai gyerekek alig mozdulnak ki, a számítógép vagy TV előtt ülnek egész nap, és ez szomorú.

– Nehéz volt eldöntened, hogy mivel foglalkozol, ha felnősz?

– Magánnyomozó akartam lenni, vagy a francia idegenlégióba készültem, de aztán csak gyerekkori álomnak bizonyult. Volt egy másik álmom is, híres író akartam lenni. Úgy éreztem, megvan bennem ez a készség, mindig jobban le tudtam írni mindent, mint elmondani. Másrészt sokat foglalkoztatott a halál, a halálfélelem, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, hogy nem marad utánunk semmi. Kisgyerekként is sokszor sírtam emiatt. Azzal vigasztaltam magam, hogy lám, a nagy költők, írók, akik meghaltak, letettek egy életművet, így a nevük fennmaradt. Gyerekként határoztam el, hogy híres író leszek, így amikor meghalok, a műveim, a nevem tovább él. Nagyon szerettem olvasni, már középiskolában is sokat írtam. A 25-26 oldalas fogalmazásokat az osztálytársaim is díjazták, hisz amíg felolvastam, eltelt az óra, így ők nem kerültek sorra. Igazi grafomániás voltam.

– Néprajz szakon diplomáztál. Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással?

– Tulajdonképpen az újságírás hamarabb volt, mint a néprajz. Ahogy elvégeztem a líceumot, felvételiztem Kolozsvárra a filológiára, magyar–angol szakra, többször is egymás után, de nem sikerült bejutnom. Az első sikertelen próbálkozás után visszamentem tanítani a Nagy Mózes-líceumba helyettesítőként, utána két évet Szentléleken, majd még két évet a Túróczi Mózes iskolában helyettesítettem. Rákényszerültem arra, hogy dolgozzak, mert nem voltak a szüleim olyan anyagi helyzetben, hogy erre ne lett volna szükség. Tanítottam addig, míg Kocsis Cecília, a Székely Hírmondó akkori főszerkesztője, aki tanár volt a Nagy Mózesben, hallott rólam, és megkérdezte, lenne-e kedvem a Székely Hírmondónak írni. Elfogadtam, de mondtam, hogy a tanítást nem hagyom ott, szükségem van a pénzre. Párhuzamosan mindkettőt csináltam két évig, közben a tanítóképző főiskolát is végeztem, tehát nagyon zsúfolt programom volt. Aztán már nem bírtam mindent, és meggyőztek, hogy több pénzt kapok az újságnál, így ott maradtam. Valójában így terelődtem az újságírás felé. Az iskolavizsgám az volt, hogy a kezembe nyomtak egy több oldalas rendőrségi tájékoztatót, amiből rövidhíreket kellett írjak. A végén elmagyarázták, hogy mi volt jó, mik voltak a hibáim, így fokozatosan rázódtam bele az egészbe. Látták, hogy megvan bennem a kíváncsiság, a kitartás meg az az úgynevezett „újságírói pofátlanság”, hogy nem ijedsz meg, mész, kérdezel. Nálunk a Hírmondónál mindig is az volt a mottó, hogy az a hír, amit nem akarnak elmondani, minden más csak reklám. Tehát így kellett gondolkodjak, olyan csavaros kérdéseket kellett feltegyek, hogy az alanyból kiszedjem azt, amit nem akart elmondani. A néprajz szak az utólag jött, önszántamból végeztem el. A feleségem, Orsi biztatott, hogy végezzem el. Úgy éreztem, a néprajz segíteni fog a szakmámban, és ez fordítva is igaz volt. Akkor még újságíró voltam, nem szerkesztő, jártam a falvakat, így mindig jól el tudtam végezni a néprajzi terepgyakorlatot, a gyűjtéseket.

– Újságíróként kezdted, jelenleg vezető szerkesztőként dolgozol. Mennyivel másabb ez?

– Az a tíz év terepezés éppen elég volt, megölte bennem a másfajta írásra való vágyat. Naponta kellett leadni cikket, így nem volt kedvem mással foglalkozni. Persze az elején ijesztő volt szerkesztővé válni, tudtam, hogy nagy felelősség. Aztán fokozatosan belerázódtam. De érzem, hogy előrelépés volt, és megérte. Nagyon jó a munkabeosztásom, ami szintén előny. Egy hétig reggeltől estig dolgozom, de következő héten teljesen szabad vagyok, ami megfizethetetlen, marad időm a családra, és olvasni, alkotni is. Úgyhogy már ezért is megérte.

– 1996-ban jelentek meg az első verseid, aztán 2013-ban ismét közöltél. Első verseskötetedet mégis csak 2014-ben adtad ki. Miért ez a szünet?

– Mint már korábban is említettem, az alkotást nem tudtam egyeztetni az újságírói munkával. A mindennapi munka, a penzum elég is volt. Nem mondom, hogy egyáltalán nem írtam, évente kétszer-háromszor közöltem itt-ott (Helikon, Székelyföld), de az nem olyan, mint amikor az ember igaziból ír. Azt napi szinten kell űzni ahhoz, hogy ne essek ki a gyakorlatból, és hogy fejlődjek is. Az első kötet megjelenése előtt több dolog is történt, melyek mondhatni előidézték bennem azt, hogy ismét írjak. Egyrészt azelőtt lettem szerkesztő, édesapám megbetegedett, aztán meghalt, akkor született meg a kislányom. Az emberből ezek kihoznak valamit, úgy éreztem, mindezt ki kell írjam magamból. De nem bántam meg, hogy ilyen későn jelent meg az első kötet. Úgy érzem, sokkal érettebb hangon tudott szólni. Sok kortársam nem szívesen vállalja fel első kötetét, azok mind fiatalos hévvel írodtak, gyorsan jelentek meg. Nekem ilyen gondom nincs.

– Első köteted az Apatológia volt, melyben elsősorban édesapádra emlékszel. Honnan jött ez a szójáték a címben?

– Nem szeretem azt mondani, hogy szójáték, hisz akkoriban, amikor ezeket a verseket írtam, véresen komoly volt. Amikor valakit elveszítesz, kezded boncolgatni a kapcsolatodat, olyankor erősödnek meg a hiányok, eszedbe jut, hogy soha nem került sor egy igazi apa-fia beszélgetésre. Innen jött a patológia, a boncolás szó. És miért pont ez lett a kötet címe? Csak úgy beugrott, elsőre megszerettem, én javasoltam a szerkesztőmnek, Gáll Attilának is. Még ha három ciklusból áll is a kötet (Résztvevő megfigyelés, Apatológia, Apám levelei – szerk. megj.), de ez a hangsúlyosabb, az én és az apám közti viszony. Ezt boncolgatom akkor is, amikor másról írok. Az utolsó ciklusban is, ami szereplíra, arra próbálok választ keresni, hogy milyen volt az apám élete, miért volt olyan, amilyen. Ezeket utólag édesanyámtól tudtam meg, próbáltam bepótolni a hiányosságokat, minél többet beszélni róla.

– Nem nehéz ennyire személyesen kinyilvánítani az érzelmeidet?

– Az az igazság, hogy amikor az alkotás folyamatában vagyok, akkor eszembe se jut, hogy ez mennyire személyes. Olyankor teljesen másképp ítélem meg, akkor csak én vagyok és a szöveg. Utólag, amikor megmutatom a feleségemnek, barátaimnak, ráébresztenek, hogy egy kicsit talán túl sok, de van, amiből nem engedek, ami benne kell maradjon. Ez egyfajta játék is. Honnan tudja az olvasó, hogy mi a személyes benne, és mi nem? Ha ő elhiszi, hogy személyes, akkor az. Az Apatológiában például nagyon sok családi titok van, ugyanakkor nagyon sok játék is. Szerepjáték, költői túlzások, elképzelt helyzetek, melyek teljesen másképp alakultak a versben, mint az életemben. A költészetben ez a szép, a költői szabadság. Van valamifajta védelem abban, hogy én ott vagyok a versen belül. Amit benne mondok, nem ugyanolyan, mintha személyesen mondanám. Nem kell az olvasó szemébe nézzek, és így sokkal könnyebb.

– 2016-ban megjelent második köteted is, a Levelek a szomszéd szobába. Kinek szólnak ezek a „levelek”?

– A címből nem derül ugyan ki, de a ciklus ajánlójában írja, hogy „Feleségemnek, Orsolyának”. Az Apatológiában megírtam az apám leveleit, és úgy éreztem, tartozom ennyivel magamnak, meg neki is, hogy egy kicsit az én életem, a szobánk ajtaját is kitárjam. Apám leveleiben leírtam a történetüket édesanyámmal, ez elég nagy kitárulkozás volt. Ezek pedig most az én leveleim a feleségemnek, ahol őszintén leírom az érzéseimet. A dolgozószobánk egymás mellett van, és amikor este a gyerkőcök már alszanak, hogy ne zavarjuk őket, sokszor gépen írunk egymásnak. Innen jött az ötlet. Sokkal jobban szeretek írásban beszélgetni, levelezni, mert az átgondoltabb, ilyenkor nem tudsz impulzív lenni, sőt miután leírtad, tudod még finomítani is. Vita szempontjából is sokkal gyümölcsözőbb, ha mindkét fél leírja a gondolatait, szóban úgyis csak kiabálás lesz a vége, így ez elkerülhető.

– Verseid nem kötöttek, központozás nélküliek. Könnyebb így kifejezni magadat?

– Sok esetben szándékosan hagytam ki mindenfajta központozást. Nem akkor, amikor írtam, hisz már annyira bennem van az a szerkesztői betegség, hogy automatikusan teszem a vesszőket, hanem utólag. Ha kihagyod a központozást, az olvasót megdolgoztatod, de sokkal több lehetőséget is kap. Lehet, hogy egy igét, amit megtörtem, az olvasó a következő sorral olvas egybe, így teljesen más értelmet kap. Aztán ha rájön, hogy nem jó úgy, újraolvassa, és észreveszi, hogy hova is tartozik. Olyan is van, hogy az egész jelentés teljesen más értelmet, valami pluszt kap. Visszatérve a formára, az az igazság, hogy nem nagyon szeretem a csengő-bongó rímes verseket. Gyermekversekben még elmegy, de úgy érzem, komolyabb témánál már nem. Ezért is választottam ezeket a prózaverseket, így nekem is könnyebb volt. Most egy kicsit bajban vagyok, mert egy gyerekversesköteten dolgozom…

– Éppen ehhez kapcsolódik következő kérdésem is. Lehet még számítani további verseskötetek megjelenésére?

– Remélem, hogy igen. Alkotói ösztöndíjat nyertem az NKA-tól, aminek februárban van az elszámolási határideje. Ez azt jelenti, hogy le kell adni az elmúlt év munkáját. Nem azt mondom, hogy ez egy kész kötet kell legyen, de össze kell szedni azt a mennyiséget, ami bekerülhetne egy kötetbe. Persze nem ezen fog múlni, ez csak egy kötelesség, de bízom benne, hogy lesznek újabb kötetek, már vannak is terveim. Tavaly keveset írtam, de most szándékosan akartam kicsit eltávolodni a két előző kötetemtől. Annyira belejöttem abba a stílusba, hogy félek, nem fogok tudni másfelé terelődni. Most ki szeretnék próbálni valami újat. Már nincs meg bennem az a közlési kényszer, ami az első kötetemnél volt. Nem érzek kényszert arra, hogy küldjem a verseket mindenfelé, ez amolyan fiatal költői betegség volt. Így két kötet után, aki akar, az tud rólam, úgy érzem, már bizonyítottam. Most magam előtt kell bizonyítsak, hogy fogok tudni valami mást is írni. Ha jobbat nem is, mint eddig, de rosszabbat semmiképp sem. Ez a cél lebeg előttem.

Dimény Haszmann Árpád 1977-ben született Kézdivásár­helyen. Tanulmányait szülővárosában, a Túróczi Mózes-iskolában, majd a Nagy Mózes Elméleti Líceumban végezte. Tanított mindkét iskolában, elvégzett egy informatika posztlíceumot, majd a tanítóképző főiskolát, utólag a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán szerzett diplomát. 2002-től a Kovászna megyei hetilap, a Székely Hírmondó újságírója, 2010-től, az újság napilappá válása óta vezető szerkesztője. Három gyerek, a 4 éves Lili, a 8 éves Előd és a 10 éves Örs édesapja. Felesége, Dimény Haszmann Orsolya a csernátoni Haszmann Pál Múzeum muzeológusa.