Beszélgetés Eperjesi Noémi képzőművész-tanárral

Zene, gondolatok és papírra vetett színkavalkád… Eperjesi Noémi képzőművészként és tanárként is kitűnően megállja a helyét. Diákjai nemcsak műveit, hanem színes, mindig vidám személyét is számtalanszor kiemelik. Tanári családból származik, mondhatni vérében van a tanítás. Célja megszerettetni a gyerekekkel a rajzolást, elérni azt, hogy gondolataikat könnyedén, különféle technikákat alkalmazva papírra vethessék. A közös munka gyümölcsének és a kölcsönös inspirálás eredményeképpen grafikáival, rajzaival férje, Demény Péter könyveiben is találkozhatnak az olvasók. „A festészet egyfajta költészet, a költészet egyfajta verbális festészet” – vélekedik a szecesszió díszítettségét nagyra értékelő művész, akinek képei megbabonázzák a nézőt.

Honnan ered a rajzaiból áradó életvidámság?

– Boldog és szerencsés embernek vallhatom magam. Életvidámságomat férjemnek köszönhetem, aki tisztel, és átöleli gyengeségeim, szárnyalni hagy, és érzelmi magabiztosságot nyújt. Ez az alkotásom titka.

Mikor tudatosult Önben, hogy a rajzolás, a művészetek a megfelelő út az életében?

– Korán kezdtem alkotni, kisebb koromban szerettem színezni, és odafigyeltem a részletekre. Kontúr nélküli finom színfoltokból építkező festészeti alkotásokat készítettem. Tudatos alkotótevékenységemet 14 éves koromtól számítom. Ekkor már a kilencedik osztályba készültem, a tanítóképzőbe. Már rendelkeztem egy tucat rajzzal. Szabó Vilmos zilahi képzőművész vizsgálta meg őket nagy érdeklődéssel. Mellette éreztem meg, hogy a művészet kifejezőeszköz, ugyanakkor már létszükségletté is vált. Azt még nem tudhattam, hogy minden helyzetben megfelelő lesz-e, de egyelőre jól éreztem magam. Kivételes világlátást nyújtott, amelyben otthonosan mozogtam.

Önmagából alkot, önmagának

Mit tart fontosnak? Úgy készíteni a képet, hogy az minél több embernek tetsszen, vagy hogy az saját gondolatainak kivetülése legyen?

– Nemrég Pesten jártunk a férjemmel, a Frida Kahlo-kiállítást néztük meg. Frida nem végzett egyetemet, mégis nagy festő lett, mert képein érződik az egyénisége. Hogy a kérdésére válaszoljak: amikor alkotok, érzések és gondolatok vesznek körül, melyek a technika révén papírra kerülnek. Képeimen az emberi lét törékenysége fogalmazódik meg. Magamnak alkotok, nem másoknak.

Mi indította el a tanári pályán?

– Pedagógus családból származom, édesanyám és édesapám is tanító volt. Már gyerekkoromban is szerettem gyermekekkel foglalkozni. Mindenkinek az életében vannak olyan meghatározó élmények, amelyek személyekhez kötődnek, és a legfontosabbak között általában pedagógus is akad. Azért éppen ők, mert fejlődésünk nyitott szakaszában sokat tanulhatunk tőlük, olyan lehetőségeket tárnak fel, olyan értékeket mutatnak fel, amelyek hosszú időre hatást gyakorolhatnak ránk, viselkedésünkre, pozitív mintát nyújtanak. Számomra ilyen volt a már említett Szabó Vilmos, később Barta Ilona tanárnő.

 A diáknak jól kell éreznie magát anélkül, hogy bármire rátenné a kezét

Jó kapcsolatot ápol diákjaival, gondolom ez is elősegítette tanári pályájának kibontakozását. Mit gondol, miért szeretik ennyire?

– Valóban így van, és szeretném megőrizni ezt a jó kapcsolatot. Az iskolában minden ennek a két szereplőnek, a tanárnak és a tanítványnak a találkozásán múlik, s ez a találkozás lehet gyümölcsöző, eredményes, vagy konfliktusokkal terhelt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mint a szülők, a tanárok sem szentek, hanem olyan emberek, akiknek megvannak a maguk ügyes-bajos dolgaik, csak éppen a tanítás a szenvedélyük. Szerintem az oktató az, aki nyitottságra, empátiára nevel, és tisztességes felkészültséget követel. A tanár jó esetben példaszerű felnőtt, de viselkedése akkor is példaként jelenik meg, ha ennek esetleg nincs tudatában.

Órán mit tűz ki elsődleges célként, a gyerekek kreativitásának fejlesztését vagy a rajzolási technikák minél pontosabb elsajátítását?

– Arra figyelek elsősorban, hogy milyen korosztályról van szó. A gyermeknek jól kell éreznie magát anélkül, hogy bármire is rátenné a kezét. Még semmit nem tud semmiről. Azzal kezdem, hogy a művészet világáról mesélek, érdekességeket, anekdotákat mondok, így amikor a második-harmadik órához eljutunk, már ők unszolnak, hogy mindent megmutassak nekik. Gyors mozdulatokkal rajzolok a táblára, azt is élvezik. Érzik, hogy felkészült vagyok, és ha egyszer meghódítom őket, akkor már nyert ügyem van.

Ha festő akarok lenni, az életem is ahhoz kell szabnom

Hogyan fér meg a munka és a család egymás mellett?

– A mi otthonunkban remekül megfér egymással a kettő. Ha festő akarok lenni, az életemet is ahhoz kell szabnom, és ez sikerült. Itthon a saját világomban élek, hiszen a falakon is az én rajzaim vannak, és zenét hallgatva elmerülök abban, ami éppen megszólal bennem. Ha alkotótáborba megyek, akkor ugyanez a helyzet: kiülök valahová, egy dombtetőre akár, ahogy a költő mondja, a fülemben a zene, és festem, amit látok.

Mi győzte meg, hogy Marosvásárhelyen alakítsa ki az úgynevezett otthont?

– Egyszerű a válasz. A férjem elhozott egy Látó-eseményre, és úgy döntöttünk, a válása után itt fogunk élni, őt úgyis ide köti az állása. Különben ott az otthonom, ahol ő van: ha ott van, jól érzem magam.

Férje Demény Péter író, akinek Ön számos könyvét illusztrálta, mesélne egy kicsit a közös alkotási időről?

– Lelkesen kezdek bármihez, ami kettőnk gyümölcse. Úgy érzem, amióta vele élek, minőségi életet élek, és ez persze a munkáimon is meglátszik. Mindenki elvan a saját szobájában, aztán amikor elkészül a vázlat, átröpülök hozzá, és megmutatom. Mindketten tudjuk, hogy a festészet egyfajta költészet, ahogy a költészet egyfajta verbális festészet. Hagyjuk egymást a csendünkben elmerengeni.

Eperjesi Noémi kedvenc alkotása, amelyben sokarcú terekre bukkanhat a néző. A középpontban Mátyás Király portréja:

interju kep2