Végre! Szabadok vagyunk. Csak néhány hónapot kellett teljes bezártságban töltenünk, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Olyan volt, mint egy rémálom, amiről egyesek azt hiszik, hogy ha elfelejtik, akkor meg sem történt. Sajnos ez nem így van. A vírust nem lehet egyik pillanatról a másikra eltűntnek vagy veszélytelennek nyilvánítani. A korlátozásokat sem véletlenül oldják fel fokozatosan. Várható volt, hogy az enyhítés után egyből megtelnek a terek és az utcák.
Ha a szabadon született madarat néhány hétre kalitkába zárod, majd kinyitod az ajtót, valószínűleg nem fog sokáig töprengeni azon, hogy kirepüljön-e vagy sem. A madár mentségére szóljon, hogy ő ösztönösen cselekszik, nem képes a logikus gondolkodásra, az emberrel ellentétben. De az ember gyakran nem akar gondolkodni, hiszen az fárasztó és stresszes tevékenység. Egyesek még a karantén után is azt hiszik, hogy márpedig ők következmények nélkül tehetnek meg bármit. A szükségállapot lejártával mindenki elkezdte teljes biztonságban érezni magát. Futótűzként terjedtek a szabadtéri bulikról és a határon kialakult végtelen sorokról beszámoló hírek és felvételek.  A szórakozással és a lazítással természetesen nem lenne semmi gond, ha az emberek vissza tudnák fogni magukat és nem akarnának egy-két hét alatt bepótolni a bezártság alatt elmulasztott tevékenységeiket. Ezt az időszakot már úgysem lehet kitörölni az emlékeinkből, ám azért, hogy ne keljen újra átélnünk bizony sokat tehetünk. Nehéz lesz visszaállítani a dolgokat a megszokott kerékvágásba. Fel kell készülnünk a változásokra, meg kell tanulnunk együtt élni velük. A járvány komoly gazdasági problémákat okozott világszerte, rengetegen vesztették el munkahelyüket, egyes szakmákban pedig szinte lehetetlen volt pénzt keresni. Nem tudhatjuk, hogy ennek a jövőben milyen következményei lesznek, de mindenképpen talpra tudunk állni, ha lépésről lépésre haladunk. Folytatás mindig van, s nagyrészt rajtunk múlik, hogy melyik úton megyünk tovább.