Kovács Bálint író-újságíróval „alvásról” és megszelídített lelki démonokról

Lelkünkben rejtőző érzelmi démonokat szelídítettünk meg Kovács Bálinttal a legutóbbi RODOSZ-fórumon, amelynek a rendszeresség kedvéért a Planetarium adott otthont. Szó esett az író Lehetne, hogy csak aludjunk? című könyve megírásának belső indítékairól, valamint arról is, mikor és hogyan tört felszínre az újságíróban rejtőző irodalmár. Az est végén felolvasott novellarészletek lelki hipnózisából felocsúdva magam is feltettem néhány kérdést az írónak bemutatott könyvével és a beszélgetés során elhangzott valamennyi gondolattal kapcsolatosan.

Kovács Bálint író, Junior Prima díjas újságíró, több könyv szerzője. Első novelláskötete 2021-ben jelent meg Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel, de riportkötetben foglalkozott a szexuális zaklatás és a hatalommal való visszaélés témaköreivel is (Puszild meg!, 2018). Dolgozott az Indexnél és az Origónál is, jelenleg a hvg.hu kultúra rovatának munkatársa, újságírói munkáját számos díjjal ismerték el.

– A vidéki csendbe való elvonulás, az írás vagy ezek keveréke jelenti számodra az öngyógyítást?

– Határozottan a kettő keveréke, bár egyébként picit tagadnom is kell ezt, mert egyrészt természetesen nagyon jót tett kilépni a mindennapi életből, ez ideális életforma, hogy az embernek nem kell csinálnia semmit, egész nap ráér és azt teheti, amit igazán szeret, például írhat. Másrészt meg azért ott van benne, amit minden szakember elmondana, hogy ha az ember az árnyéka elől akar elmenni, az nem fog sikerülni, mert az árnyéka követi. Közben mégis nagyon jó az ilyen elvonulás, kicsit szembenézni mindazzal, amivel nem biztos, hogy van idő a hétköznapokban.

– Volt rá példa, hogy a pszichológusod a sorok között olyasmit olvasott ki a novelláidból, ami meglepett?

– Szinte mindig igazából. Ez biztos valahogy az írás folyamatával is összefügg – nem tudom, mások hogyan írnak –, legalábbis, ahogyan én csinálom, azzal biztosan. Tulajdonképpen tényleg azt kell mondanom, még ha nevetségesen is hangzik, hogy sokszor még nem is értettem igazán, amit leírtam. Nem olyan értelemben, hogy ezek posztmodern szövegkísérletek, amiknek nincs értelme, hanem azt a részét nem érettem, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztatott ez ennyire. Éreztem, hogy valami nagyon ki akar jönni belőlem, valamiről nagyon szeretnék írni, papírra vetettem, és történet lett belőle. Nem úgy kell elképzelni a novelláimat, hogy érzelmi gondolkodás, és akkor tíz oldalon keresztül csak érzéseket sorolok, hanem mindegyiknek van valami sztorija, ami – mint utólag kiderül – a belsőmet reflektálja. Például volt olyan eset, amikor annyira értő kritikus olvasta a könyvemet, hogy miközben én olvastam a saját könyvemről szóló, a saját írásaimat elemző szöveget, többször is azt éreztem, hogy Komolyan? Milyen furcsa, de tulajdonképpen igaza van. Nem tudom, hogy ezt értheti-e, vagy esetleg nem néz-e hülyének az, aki még nem írt novellákat, de tényleg az van, hogy valamiért foglalkoztattak ezek a dolgok, kiadtam magamból, aztán más emberek által rájöttem, hogy ez mit is jelent pontosan. Szóval igen, az önismeretnek nehéz eljutni a végére, és nem is biztos, hogy el lehet jutni a végére.

– Lehetne, hogy csak aludjunk? – jelenik meg a novelládban és a könyved borítóján is a kérdés. Számodra a testiség és az emberi kapcsolatban megjelenő lelki reláció hogyan épül fel?

– Mindig azt gondoltam – és ez nyilvánvalóan emberenként változik –, hogy a kettő akkor jó, ha nagyon összefügg, gondolok itt a testiségre és az érzelmekre. Azért van a testiség, mert ezzel lehet kifejezni a legjobban, hogy mit érzünk a másik iránt. A novellákban akkor tud izgalmas lenni a szöveg, ha valami nem stimmel. Ha minden nagyon klappol, ha mindenki nagyon szeret mindenkit, és tökéletesen csodálatos az élet, az biztosan jó, de nem annyira izgalmas háromszáz oldalon keresztül azt olvasni, hogy minden szuper. Ebben a novellában is, és majdnem az összesben, azt szeretem, hogy a kettőből valamelyik csak megbicsaklik, vagy ez nincs meg vagy az. Igazából ezért is lett ez a címe, mert valahogy ez is erre utal: lehetne, hogy csak aludjunk a szex helyett, tulajdonképpen ezt akár így hozzá lehetne tenni. Reményeim szerint ott van ebben az a feszültség, hogy aludni is elég jó dolog, és az olvasóban felmerül, hogy mi lehet az, ami miatt az ember mégis inkább az alvást választaná: ha valami hiányzik és valamilyen űrt kell kitölteni – itt éppen macska alakú űr van a novellában, de lehet bármilyen, sok különböző alakú űr van bennünk valószínűleg.

– Azáltal, hogy leírtad, szavak formájában megtestesítetted a démonjaidat, hogy érzed, sikerült megszabadulnod tőlük valamilyen szinten?

– Az utolsó két szavad fontos: valamilyen szinten. Ez csak egy része a folyamatnak, ezért is mondtam a beszélgetésben, hogy az nagyon jó tud lenni, ha az ember rájön, mi is az, amivel szembenéz, és ennek a ráismerésnek kézzel fogható módja az, hogy leírja. Másrészt pedig olyan, mintha valakivel beszélgetne az ember, ami szintén nagyon hasznos tud lenni, mert ha kimondunk valamit, elmondjuk a másiknak, vagy egyáltalán kijön a szánkon, az sokszor nem azért tud segíteni, mert a másik valami fantasztikus tanácsot ad, hanem egyszerűen önmagában az, hogy megfogalmazzuk rádöbbent arra, hogy bizonyos dolgok mennyire egyszerűek és logikusak. Saját példával élve, volt olyan munkahelyem, ahol lelkileg rosszul éreztem magam és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez csak munka, napi nyolc óra, ezt tudom kezelni, nincs ezzel semmi tennivalóm, ezt elviselem. Aztán megint csak visszatértem a pszichológusomhoz, ő kérdezte, hogy mióta tartanak az egyéb problémáim, magánélet és hasonlók, mondtam neki, hogy hát úgy négy éve. Erre visszakérdezett, hogy mióta vagyok ezen a munkahelyen és hát bizony erre is az volt a válasz, hogy úgy négy éve. Ahogy ezt kimondtam, rájöttem és megkaptam a választ, pedig a pszichológus nem is mondott utána semmit. Ilyen triviális példákkal tudom alátámasztani azt, hogy néha már az segíteni tud, ha valamit kimondunk vagy leírunk.

– Számos erős témát feldolgoztál az írásaidban, jó néhány démont megszelídítettél. Van olyan, amihez még nem mertél nyúlni, amiről nem írtál még, pedig benned van?

– Biztosan van ilyen. A bátorság nem hiányzik, remélhetőleg az ősszel megjelenő regényemben lesz is egy részlet, ami erről szól. Én úgy vagyok vele, hogy bárcsak minden démonomat papírra tudnám vetni, és akkor én lennék a legboldogabb. Bátortalanságról tehát szó sincs, csak valószínűleg én sem vagyok tisztában minden démonommal. Érdekes, hogy úgy emlékszem, amikor novellatémákat gyűjtöttem, mintha lett volna olyan gondolatom, hogy a párkapcsolathoz fűződő dolgokat írom meg, de mire ez a kötet megjelent, már mindent elfelejtettem. Ez a téma például még várat magára, hogy a párkapcsolati, együttélési nehézségekkel szembenézzek.

– Írásaidban helyenként megjelenik a hevesebb érzelmektől fűtött, felindult írói hang, ez mennyire tartalmazza mindazt, amit a hétköznapokban nem adsz ki magadból?

– Vagy ráhibáztál, vagy nagyon értően olvastad, mert abszolút erről van szó. A hétköznapokban én vagyok az a személy a buszon, aki nem meri kikérni magának, ha a veséjébe könyökölnek, és ha véletlenül már annyira ideges, hogy mégis kikéri magának, akkor ő érzi magát kellemetlenül, mert jaj, de kínos, hogy ilyen szitut teremtettem, és igaz ugyan, hogy a másik a hibás, mégis én érzem magam rosszul. A hétköznapok elfojtásai, hogyan viselkedjünk úgy, ahogy illik – ez már bizonyos szinten túl nem egészséges. Nyilván ki kellene adnunk magunkból azokat az érzelmeket, amik feszítenek és igen, én abszolút erre is „használom” az írást, hogy kiadjam ezeket a dolgokat magamból.

– Hogyan írnád le a lírai éned és a hétköznapi személyiséged párhuzamát?

– Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen titok, nem olyan értelemben, hogy nem akarom elárulni, hanem azt remélem, hogy nem derül ki. Azt várom el magamtól, hogy ha a novellában abszolút ott vagyok én, ha őszinte és belülről jön, ettől kap valamiféle hitelességet, de nem olyan egyértelműen, hogy az olvasó látja, hogy ez újságíróról szól és az életének bizonyos elemeiről, nem kell ennyire egyértelműnek lennie. Maradjon titokban azért, mert szerintem ettől hitelesebb, ha nem érezzük egyértelműen, hogy miért hiteles, hanem csak azt érezzük, hogy az az érzés igazinak hat. Valószínűleg nem azért írta ezt az író, mert ezt olvasta egy pszichológiai tankönyvben, hogy ilyeneket szoktak érezni, hanem tényleg megéltnek tűnik az, amit leírt. Ez a legfontosabb kifejezés, hogy tűnjön megéltnek, nem baj, ha nem volt valóban átélt a szituáció, mert ezért jó az irodalom. Ezért olvasunk irodalmat szerintem, mert kanapén ülve megélhetünk sok olyan dolgot, amit szerencsére nem kellett ténylegesen átélnünk: nem kellett háborúba mennünk, nem kellett elveszítenünk a szeretteinket, mégis azzal, hogy az író úgy tudta megírni mindezt, hogy mi teljesen magunkénak érezhettük, a részünké válhat anélkül, hogy át kellett volna élnünk.

Kép forrása: Rodosz Facebook oldala