Szesszió… Ige vagy igekötő, melléknév vagy főnév? Milyen fura szó. Né, egy légy a falon. Vajon januárban még életképesek a rovarok? Nem, neked ide kell koncentrálnod. Összpontosíts! Hogy is volt? Rádiós műsorok ezen a héten, de várj csak, hiszen aznap van egy másik vizsga is! Miért nem készültem az ünnepek alatt? Te jó ég, ez túl sok! Ott kell hagynom az egyetemet, nem bírok megtanulni ennyi mindent. Neeee, neked ide kell koncentrálnod. Koncentrálj! Egyetértetek? Olyan jól telt a karácsony, és én megint nem tanulhattam a tavalyi tapasztalatból, hogy szünidő elején egyet pislog az ember és máris szesszió.

Milyen fura szó.

Idén megfogadom, hogy tanulok, bizonyítok magamnak, valahogyan csak kibírom. Miért nem tudunk ilyenkor kicsit lazábbak lenni? Miért nem tanulunk lépésről lépésre, miért van az, hogy vizsgaidőben sosincs képben senki semmivel? Az online oktatás még jobban megzavar. Nagyobb a kavarodás a fejemben, mint múlt évben. Egyik óráról belépni a másikra, jegyzetelni, közben érkezik a szállító, hozza a csomagom, gondolom magamban „milyen jó, hogy itthon voltam”… Szólítanak, de a kérdésről lemaradok, csak a nevemet hallom. Minden, ami körülöttünk forog, figyelemelterelés. Minden ellenünk van. Aztán elérkezik a szesszió, és a stressz átveszi felettünk a hatalmat.

Szesszió. Milyen fura szó.

Biztos, hogy minden egyetemista egyetért most velem. Neked is elmúlt most minden örömöd, örömforrás sincs. Kényszerítened kell magad leülni és tanulni. Egy papírért. Szükségem van arra a papírra. Szükségem van a sikerélményre, arra az érzésre, amit a szesszió vége ad. Megcsináltam! És nem akárhogyan. De addig el kell telnie annak az időnek, ráadásul hasznosan, hogy többnek érezhessem magam. Önmagamnál. Attól, hogy képes vagyok akármire.