Akár online történik, akár hagyományos formában, a hosszú hetek óta tartó szesszió ugyanakkora stresszel jár. Igaz, elsőévesként nem volt viszonyítási alapom, vagyis nem tudtam összehasonlítani a hagyományos formában való számonkérést az online platformokon zajló vizsgákkal, az idegesség viszont eléggé aktívan része volt az életemnek ez idő alatt.

A karácsonyi vakációról friss egyetemistaként „visszatérve” az online térben tartott órákra, nyugodt voltam, és meg sem fordult a fejemben, hogy amíg van időm, és nem vagyunk még a szesszióban, addig kezdjek el készülni a vizsgákra. „Van még két hét a szesszióig, addig megleszek mindennel” – hitettem el magammal az első napokban. Az első néhány vizsga után viszont rá kellett jönnöm, hogy mennyivel könnyebb lett volna idejében nekiállni és megtanulni a szükséges tételeket.

Ebben az elmúlt néhány hétben egyéb körül sem forogtak a gondolataim, mint hogy melyik nap milyen vizsgát írok, megvan-e minden beadandóm, miből készüljek vizsgákra és hasonlók. Vagyis egész nap stresszeltem, ha nem volt éppen vizsgám, akkor az eddig megírt, de még le nem osztályozott írásbelik miatt. Hála az online vizsgázásnak, azért is idegeskednem kellett, hogy mi lesz akkor, ha elmegy az áram vagy nem lesz internet, esetleg megadja magát a kamerám, ami jó pár vizsgán kötelező volt.

Fáradt és feszült voltam végig, nem tudtam aludni, alig vártam, hogy vége legyen ennek a néhány hétnek. Minden egyes sikeres vizsga után boldogan húztam ki a tantárgy nevét a listáról, hogy ezzel legalább nem kell bajlódnom majd a pótszesszióban. Ennyi örömömet leltem ezen időszak alatt, mert másra nem igazán tudtam koncentrálni. Az apró sikerélmények, amelyek egy-egy ilyen kihúzott sikeres vizsga után értek, segítettek túljutni egyik napról a másikra, műfajismeret-vizsgáról kutatásmódszertanira. Így, hogy végre lejárt az első szesszióm, immár nyugodtan, bűntudat nélkül nézhetem végig az elkezdett sorozatomat, és nem azon kattog az agyam, hogy tanulnom kellene.