Can’t help myself – Sun Yuan és Peng Yu

A Guggenheim Múzeum megbízásából készült munkában Sun Yuan és Peng Yu házaspára ipari robotot alkotott meg, amely vizuális felismerő szenzorokat és szoftverrendszereket alkalmaz, ezzel az egyre inkább automatizált globális valóságot tematizálva. Az átlátszó akrilfalak mögé helyezett robotnak egyetlen konkrét feladata van: egy viszkózus, mélyvörös folyadékot kell előre meghatározott területen belül tartania. Amikor az érzékelők azt érzékelik, hogy a folyadék túl messzire tévedt, a kar frenetikusan visszalapátolja azt a helyére. Ez pedig folytonos, végtelennek tűnő körforgást eredményez, ugyanis amíg egyik oldalán visszalapátolja a vérszínű és -állagú folyadékot, addig a másikon megint szétfolyik és így tovább. 

Ez az állandó, reménytelennek tűnő küzdelem ismerős lehet. A robot Sziszüphoszt idézi meg, az állandó, látszólag haszontalan küzdelmet, a monotonitásba való belenyugvást, a kudarcba való beletörődést. Ez a görög regében megfogalmazott állapot gyakran rávetíthető hétköznapjainkra a kapitalizmus kritikájaként. 

Ebben az esetben azonban az érző, gondolkodó embert, az emberi tényezőt magát, amitől Sziszüphosz története olyan szívszaggatóvá válik, gépezet váltja fel. Gépezet, amely nem érez és nem gondolkodik, nem fárad el és nem válik reményvesztetté. Ugyanakkor nem is a bűneiért vezekel, mint a görög hős, nem követett el semmit, amiért naphosszat lapátolnia kell. Egyszerűen csak ez a rendeltetése, emiatt hozták létre. Az ember fölérendeltségét hangsúlyozza, aki mindenhatóként hozza létre a gépeket és rendelkezik fölöttük. 

Emellett pedig a predesztináció elméletét is bemutatja az alkotás, ugyanis 2016-os bemutatójától kezdve folyamatosan működött, amíg 2019-ben a hidraulikus folyadék ki nem fogyott belőle és le nem állt. Az alkotók tisztában voltak a folyamattal, a gépezet élettartamával. A fokozatos lassulás, a rozsdásodó szerkezet, az egyre rendezetlenebb lapátolások mind-mind az üzenet részei, amit a mű közvetít. Egy feladata volt a robotnak, amit el kellett végeznie, de már megalkotása pillanatában egyértelmű volt, hogy halálra van ítélve. 

Ráadásul nem volt beleszólása, senki nem kérdezte meg, hogy akar-e egész életében folyadékot lapátolni maga mellől, vagy belefáradt-e már. Ezzel magyarázható ennek a performatív műnek a címe is. A Can’t help myself egyszerre utal arra, miszerint egyrészt nem tehet róla, hogy ez történik vele, másrészt ellene sem tud tenni semmit, nem tud segíteni magán, hiszen nincs szabad akarata. 

Az alkotás művészeti értéke tehát nem magában az objektumban rejlik (bár laikusként a szenzoros működés szerintem önmagában is lenyűgöző), hanem az üzenetben, amit átad. Ez az üzenet, mint minden műalkotás esetében a befogadótól függően változhat, elsődleges jelentése a legtöbb értelmezésben mégis a kiszolgáltatottság. És bár robotról van szó, a téma megközelítése és a kiszolgáltatottság állapota annyira emberi, hogy nem tehetek róla – elnézve a robotot, Can’t help myself, sajnálni kezdem szegényt.

Kép forrása: Guggenheim Museum