„Kiülök a dombtetőre,

Onnan nézek szerte szét,

S hallgatom a fák lehulló

levelének lágy neszét”

Vagy a traktor zúgását, a kutyák harangszóra vonyítását, a méhek dongását, a munka fáradalmas zaját. Nem lágy nesz, mégis simogatja fülemet. Illetve könnyezteti szememet, valahányszor a vonatból integetek a peronon álló szüleimnek, ahogy eltávolodom a hegyeinktől, a mezőinktől, s szülőföldem minden kedves, jó ízétől, jellemzőjétől. Itt már nem lóg pityókás necczsák a kapukon, és nem írja, hogy „eladó búza, árpa, tritikálé”. Itt azt sem tudják, hogy mi az a tritikálé, s létrával másznak le a fáról. Otthon: „vagy lejössz, ahogy felmentél, vagy ott maradsz, fiam”. S hát azért fent nem maradsz, mert hamar éhes leszel.

Édes otthon, ahol a vegetáriánust háziorvoshoz küldik, s a vegánról azt hiszik, hogy egzotikus vallás. Ahol, ha meglátogatod nagymamát, még olyanról is megtudod, hogy terhes, aki még saját magáról sem tudja (konkrétan megtörtént eset). És harangszóból állapítja meg, hogy ki halt meg. Ahol szemed állásából tudják meg, hogy kinek a gyermeke vagy, s mindahányszor összefutnak veled, a testvéred nevén szólítanak, mert hát nem hiszik el, hogy „te vagy a küssebb”.

Ha kilépsz az utcára, háromfelé mehetsz: odafel, odale, vagy túlfelől, s irányszóból állapítják meg, hogy ilyenkor melyik rokonodat látogatod meg. A biciklizés extrém fogócska: te, a bácskutyák és a medve, mert medve annyi van – s nem játék –, mint vadász, de azok csak hobbiból vadásznak, s mindig csak bakokat lőnek.

De azért sose tudnék hazámnak választani mást. Mert e nagy világon sincsen számomra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnem, élnem s halnom kell.

fotó: © Paul White