Négyéves lehettem, amikor legelőször kényszerítettek a sportra. Ez abból állt, hogy bátyámnak focizni támadt kedve, és ahhoz kellett neki egy ellenfél. Kedvességből kaptam öt gól előnyt, de az egy nyolcéves fiú ellen, mondanom sem kell, néhány másodpercig tartott csupán. Én imádtam a testvéremet, ő imádott focizni, úgyhogy évekig rúgtam a labdát vele, ha épp nem értek rá a barátai. Emlékszem, egyszer elegem lett már a dologból, és megkértem rá, hadd játsszunk papás-mamást. Azóta is a fejemben cseng válasza: „Rendben, kislányom, akkor most megtanítalak futballozni.” Ez az időszak nem tartott sokáig. Rájött, hogy nem vagyok a legmegfelelőbb ellenfél, és egy idő után már ciki is volt a kis copfos lánykával játszani. Teljes cikk