foci

Betoncsészealj

by Főcze Tímea | 2020. 02. 15. | 0 | Egyéb |

Focistadion melletti utcában lakom. Ennél jelképesebb nem is lehetne, hogy a labdarúgás és én, olyanok vagyunk, mint két párhuzamos, csak épp többször találkozunk a kelleténél.

Gyermekként még nem zavart, hogy betonvárnak ütközik a tekintetem, inkább a felhőfürkészés foglalkoztatott. Bajtársaimmal gyakran belógtunk a kerítésen tátongó, kisember méretű réseken. A piszokszínű beton és a néhol indaszerűen kiálló vasrudak már természetes díszletnek tűntek. Amikor ötévente élénkebb szürke árnyalatot kapott, hetekbe tellett, míg végre megszoktam új küllemét.

Egy napon, úgy tizedik életévem környékén, ráeszméltem, hogy amennyiben a jó öreg városi stadiont elintézné a mennykő, és így elláthatnék az orrom hegyén túlra, akkor elém tárulna a váradi hegynek titulált domb. Nem mellesleg a napfényes órákból is több jutna a szobanövényeimnek. No, ekkortájt kezdődött, hogy elhatárolódtam a csapatsportoktól. A betoncsészealj még önmagában nem hullajt műanyagot, maghéjat és labdát, de a látogatói igen. Hátam közepére kívántam mindent, ami a stadionokkal jár. Főként a hétvégi ébresztőként működő gólörömöt: sípot, dobot, üvöltést. Miután néhány osztálytársam megtudta, hogy a lelátó utolsó soraiból az én szobámba lehet vígan belátni, papírrepülő-leszállópályaként kezdte meg működését az ablakpárkány. Voltak ám irigyeim is, a focikedvelő barátnőim. Mondogatták, hogy nem lehet elképzelni szerencsésebb serdülőkort. Hiszen nem szükséges kitapétáznom a falakat plakátokkal félmeztelen ifjakról, elég kilépnem az erkélyre a megfelelő órában, és megleshetem az öltözők titkát. Én inkább valami mediterrán, azúrkék öblös ablaktapétára vágytam. Értetlenkedtem, hogy lehet a foci a „sportok királya”, de csöppet sem akartam megérteni és elvből kerültem mindent, ami vele kapcsolatos. Az EB számomra annyit jelentett, ez baromság, a VB pedig valami baljóst…

A családomban nem volt mindenkinek ősi ellensége ez a monstrum, sőt. Ott voltak dédszüleim, akik valódi hasznot húztak belőle. Akkor is árultak szotyit és tökmagot, amikor a ház és a stadion közötti tízméteres távot már csak járókerettel tudták megtenni. Úgy vélték, a guruló járószekér csak segíti az üzletet, könnyebb a portéka szállítása. Rózsa dédi egyik kapunál a jól megpakolt hokedlivel, Jenő a másiknál, a meccsek végén pedig még órákig tudtak tereferélni az emberekkel. Édesanyám sem panaszkodott, mindig arról mesélt, hogy a meccsek után összegyűjtött üvegeket pénzre tudták váltani és megvolt a heti zsebpénz. Jól szemlélteti ez a generációs különbségeket, nemde? Van, aki meglátja a helyzet adta lehetőségeket, és van, aki nagy ívben megkerüli a problémának vélt stadiont, menekülve otthonról a meccs-napokon.

Ha sport, akkor számomra az „ameddig bírom szusszal” futás és saját testsúly határainak feszegetése jön szóba. Olyan mozdulatok sora, amelyek a fecsegő tudatot elvezetik a csöndességig. Már régóta a ligetbe vagy más, a város legtávolabbi zöld területére jártam, amikor jött a szembesülés: tényleg nem látsz a szemedtől? Hasadra süt a stadion melletti edzőpálya reflektorfénye és akkor sem veszed észre, hogy ott is kiválóan tudnád a teknős-mozdulatsorokat végrehajtani? Két lehetőséged is van. Állkapocs ellazul, majd szólásra nyílik a száj és az éjjeliőrnek szegezi a kérdést: bemerészkedhetek-e a pályára abban a húsz órában, amikor épp nincs edzés!? Második lehetőség: korai, esti órákban átmászol a kerítésen, ezzel is gyakorolva a húzódzkodást, garantáltan teljes testet átmozgat. Egyik hajnalban végre akkorát huppantam a kerítés füves túloldalára, hogy talán egyszerre az a fal is leomlott, amit előítéletekből a labdarúgás köré építettem. Akkor elhatároztam, legalább egyszer illene végigülnöm egy meccset itt a szomszédban. Addig-addig halasztottam, mígnem jött a hír, megszűnt a Bihar FC, nem lesz több felhajtás, és mintha számomra megszűnt volna a foci, mint ellenségkép. Azóta valamit megértettem a futballnagyhatalommal kapcsolatban. Olyan szimbólum, amire sok tényező ráépül: üzlet, jövedelmező reklámok, eltökélt szurkolótáborok. Lehet elbarikádozni magunkat előle és észre nem venni, vagy csak a felszínét látni, a drámákat, botrányokat, de attól még nemzeteken átívelő rítus marad, amely játékba bújtatja az eltérő társadalmi csoportok közötti versengést. Elhagyva a sérelmeket és örökös ellenállást, olyan szemszöget találtam, ahonnan a labdarúgás akár engem is érdekelhet. Nem csak a pályát nézve, hanem a közösségeket is figyelve, akik a játékot követik, értik és formálódnak általa. Tehát, amikor képtelenség átlátni a kerítésen, átugrani kell, így jobb kilátást keresve.

A városvezetés terve szerint a Bodola Gyula stadion hamarosan a földdel lesz egyenlő. A kezdeti üdvrivalgás után percekig magam elé révedtem, és miután elhessegettem a port, amit már a lebontás velejárójaként láttam magam előtt, elképedtem. Mi lesz, ha ezt a mérföldtömböt elhordják innen… Vajon mennyi időt vesz igénybe, hogy teljesen eltűnjék? De leginkább, vaj’ hány év, míg megkopik a berögződés: ott lakom a stadion tövében…

Én és a sport, avagy valami, ami soha nem ment jól

by Bartok Barbara | 2019. 01. 17. | 0 | Slider,Sportszelet |

Négyéves lehettem, amikor legelőször kényszerítettek a sportra. Ez abból állt, hogy bátyámnak focizni támadt kedve, és ahhoz kellett neki egy ellenfél. Kedvességből kaptam öt gól előnyt, de az egy nyolcéves fiú ellen, mondanom sem kell, néhány másodpercig tartott csupán. Én imádtam a testvéremet, ő imádott focizni, úgyhogy évekig rúgtam a labdát vele, ha épp nem értek rá a barátai. Emlékszem, egyszer elegem lett már a dologból, és megkértem rá, hadd játsszunk papás-mamást. Azóta is a fejemben cseng válasza: „Rendben, kislányom, akkor most megtanítalak futballozni.” Ez az időszak nem tartott sokáig. Rájött, hogy nem vagyok a legmegfelelőbb ellenfél, és egy idő után már ciki is volt a kis copfos lánykával játszani. Teljes cikk

Én és a sport, avagy valami, ami soha nem ment jól

by Bartok Barbara | 2019. 01. 01. | 0 | Kivetítő,Slider,Sportszelet |

Négyéves lehettem, amikor legelőször kényszerítettek a sportra. Ez abból állt, hogy bátyámnak focizni támadt kedve, és ahhoz kellett neki egy ellenfél. Kedvességből kaptam öt gól előnyt, de az egy nyolcéves fiú ellen, mondanom sem kell, néhány másodpercig tartott csupán. Én imádtam a testvéremet, ő imádott focizni, úgyhogy évekig rúgtam a labdát vele, ha épp nem értek rá a barátai. Emlékszem, egyszer elegem lett már a dologból, és megkértem rá, hadd játsszunk papás-mamást. Azóta is a fejemben cseng válasza: „Rendben, kislányom, akkor most megtanítalak futballozni.” Ez az időszak nem tartott sokáig. Rájött, hogy nem vagyok a legmegfelelőbb ellenfél, és egy idő után már ciki is volt a kis copfos lánykával játszani. Teljes cikk